Senkit sem hagyunk hátra
Írta Shadow-Nui

Sikolyok. A körülötte szenvedő matoránok fájdalmas kiáltásai. Norik minden irányba nézett, de a sötétégen nem látott át. Valahányszor tüzet próbált előidézni, hogy megvilágítsa a célját, a lángok azon nyomban kialudtak. Az árnyak kavarogtak körülötte, lassan növekedett rajta a nyomás, kiszorult a tüdejéből a levegő. A sötétség feléledt, élő lényként kísértette, és igyekezett a halálba hajtani a Toát. Majd hirtelen megszűnt a démoni jelenség, eltűntek a fák, a sziklák, a sikolyok, de főként maga a föld. Norik a mélységbe hullott, egy örökké tartó esésbe, és mindörökké csak zuhant, zuhant, zuhant...

Norik zihálva pattant fel, és sebesen tüzet gyújtott, megvilágítva hollétét. A fék és sziklák visszatértek, és nem volt más hang, csak az éjszakai madarak csiripelése, a fák lombjai közt susogó szél, és a fejében még mindig visszhangzó sikolyok. Mély lélegzetet vett.

- VARIAN! – ordított. Az oldalán egy azúrkék maszk jelent meg.

- Te hívtál? – kérdezte a nő ártatlan hangon. Norik egyszerűen csak feléje nézett.

- Hányszor mondjam még, hogy ezt NE csináld? – kérdezte. Nem is kérdés volt, sokkal inkább fenyegetésnek szánta.

A lány vigyorogni kezdett.

- Ha nem lenne tökéletes a memóriám, még meg is sértődtem volna ezen a kérdésen. 288-szor, ha nem számítjuk bele azt a xiai kísérletet.

Norik nem szólt semmit, továbbra is csak nézte őt.

- Mi van, talán azt vártad, hogy egy évnél tovább számon tartsam? Addig el sem tudok számolni.

***

Már napok óta ott táboroztak az északi kontinens partvonalán, és várták az eligazítást. Pár héttel korábban felkereste őket egy csapat matorán, akik a Turagájuk megbízását teljesítették. Egy éjszaka három helybéli Toának nyoma veszett, ám negyediknek semmi baja nem esett. A Turaga erre gyanút fogott, és elküldött néhány matoránt, hogy szerezzenek erősítést. Norik és Varian képtelenek voltak visszautasítani a segélykérést, és a csoporttal visszautaztak a szigetre. Megparancsolták, hogy várjanak pár óráig a falun kívül, ha netán az, aki, vagy ami eltűntette a Toákat még mindig ott volt. Egyikük sem szegült ellen; így is túl sok társukat látták már tőrbecsalások áldozatává válni. Úgy volt, hogy egy informátor felkeresi őket egy-két napon belül, hogy felvilágosítsa őket a helyzetről, ám már három is eltelt, és habár nem lehetett látni rajta, Norik kezdett aggodalmaskodni.

Az őrködés feladata most Norikra hárult. Futó pillantást vetett alvó társára, aki számára a külvilág nem is létezett. A látvány mosolyt csalt a szájára. A lányból nappal annyira árad az energia, hogy már-már képtelenségnek tűnt, hogy ilyen békésen aludjon. Vele ellentétben Norik nem érzett késztetést, hogy megzavarja mások álmát. No nem mintha haragudott volna rá: Varian egyszerűen ilyen volt. Már évszázadok óta társak, és régen hozzászokott az incselkedéseihez.

Eleinte semmi közük nem volt egymáshoz: más földekről, más csapatoktól származtak, más életük volt. A csapataik egy Protocairn invázió alkalmával találkoztak, és olyan jól együtt működtek a furcsa lények (és az őket követő Parakrekk megszállás) visszaverésében, hogy végül egy csapatba verődtek. Az évek során számuk lassan fogyott, ám együtt maradtak, és csapattagjaik számtalan küldetésen vettek részt. Norik és Varian, kik ekkorra szorosan összebarátkoztak, gyakran társultak, hogy segítsenek, ahol csak tudnak.

- Nyugis csaj, nemde? – szólt egy szürke páncélt hordó Toa. Norik sebesen talpra pattant, egy tűzlabdával a markában.

- Hékás, csitulj, pajti! – mondta a Toa. – Nem akartam így rád hozni a frászt. A szokás hatalma, elnézést kérek; Hang elemű vagyok.

Norik leeresztette a kezét, de a tűzlabdát megtartotta.

- Te vagy az eligazító?

A Toa bólogatott.

- Én vagyok az utolsó Toa. A Turagám személyesen akart jönni, de rábeszéltem, hogy engem küldjön. Tudjátok, mi történt?

- Nagy vonalakban – felelt Norik. – Három csapattársad elrabolták egy éjszaka, de téged nem. Van ötleted, miért?

- Bőven – mondta a Toa keserűen. – Egyik őrültebb a másiknál, de mindegyik nyom zsákutcába vezet.

Norik felsóhajtott.

- Ha nem tudsz ennél többet mondani, mi sem tudunk sokat segíteni.

A Hang Toa bólintott.

- Ezt én is gondoltam, de meg kellett próbálnom. Elviszlek titeket a faluhoz.

- Hálás köszönet – mondta Norik. – Ja, egyébként be sem mutatkoztam. A nevem... – A másik Toa feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa.

- Név nem kell. Meglátod, úgy könnyebb. Csak hívj úgy, hogy „Szürke”.

- Akkor azt hiszem, én „Vörös” leszek – így Norik.

Varian, ki épp most kelt fel, elnevette magát.

- Én meg leszek az „Arany”.

Norik feléje fordult. Ő erre csak megrázta a fejét.

- Nem, Norik, ebből nem adok alább. Ennyit megérdemlek. Nem leszek én „Kék”.

„Szürke” vihorászni kezdett.

- Az „Arany” nekem megfelel. Jobb lesz, ha indulunk – minél kevesebb időt vesztegetünk, annál jobb.

Felálltak, és elindultak a falu felé.

- Egy dolog azért érdekel – mondta „Szürke”. – Hogyhogy nincs nálatok fegyver? Olyan jók lennétek?

Egy röpke pillanatra értetlen kifejezés ült Norik arcára, melyet gyorsan felváltott a megértés ábrázata. Varianra nézett, és bólintott. Varian mély lélegzetet vett. Hirtelen ördögi kinézetű pengék nőttek ki a könyökéből, Norik hátán pedig egy irdatlan lándzsa jelent meg. Mindketten olyan pajzsokat hordtak, amelyekből a sötétség elnyomása ellenére is áradt a fény.

- Na EZT nevezem én klassz trükknek – jegyezte meg „Szürke”.

***

A három Toa másnapra virradóan már a faluban volt.

- Nagyon nagy a csend – mondta Varian, fel sem figyelve saját hangoskodására. – Hol vannak a falusiak?

- Még korán van – mondta Szürke, noha némileg bizonytalannak tűnt. – Biztos bent vannak még. Elvezetlek a mi szállásunkhoz... ott látták őket utoljára.

A csoport belépett a lakásba, mire Varian hirtelen berontott, és a szoba kellős közepén állt meg. Szemeit becsukta, felemelte a karjait, és lassan, mélyen lélegzett.

- Mit művel ez? – suttogta Szürke, attól tartva, hogy amúgy megzavarná. Norik, aki már számtalanszor látott ilyet, nem fogta vissza magát.

- Mentálisan megvizsgálja a helyiséget és a környezetét – mondta. – Meglepődnél, milyen hasznos tud lenni egy kis vizsgálat. Felfedhet illúziókat, vagy a közelben megbúvó lényeket... néha a legkisebb részlet is számít.

- Vigyázat! – rikoltott Varian.

Az épület ekkor felrobbant.

***

A Leselkedő néven ismert, karmazsin páncélú Sötét Vadász kajánul nevetett. Megemelvén a kezében lévő hatalmas plazmaágyút, a társához, a Gyűjtő nevű behemóthoz fordult.

- Látod, Gyűjtő? A xiaiaknak is lehet hasznukat venni.

Gyűjtő a Leselkedőnél lévő fegyver felé intett.

- Azt hittem, nem vagy oda az ilyen csicsás harceszközökért.

- Általában nem is – felelt Leselkedő, és odadobta a fegyvert a társának. – Jobb szeretem érezni, ha ölök. A nagy hatótávú fegyverek olyan személytelenek. Ám a pusztítás, amelyet ez végez... egyszerűen csodálatos.

- A nő még mindig bent van – egyezte meg Gyűjtő, rá sem hederítve Leselkedő merényletről való értekezésére.

- Micsoda kár – sóhajtott Leselkedő. – Még tart a vadászat.

***

Norik lassan felnyitotta a szemét. Felült, de ellenszegülő izmai rögvest vissza is fektették a földre. Ismét felült, ezúttal lassabban, aztán körbenézett. Hatalmas tűz tombolt közvetlenül előtte, és a hűs levegő ellenére hevesen lángolt. Megnyugtató látvány volt – végtére is a tűz az ő eleme. Ám hirtelen beötlött, hogy mi is okozta.

- Varian! – kiáltotta, miközben a ház felé szaladt. Erejével oldalra söpörte a lángokat, és berontott a lakótérbe. A hely romokban hever, ám szerencsére bent nem volt tűz. Átkutatta a roncsokat és törmeléket, míg meg nem lelte csapattársa elterült testét, akit aztán a vállára vett, és kicipelt a szobából. Amint kint voltak, óvatosan a földre fektette a nőt. Még mindig lélegzett, de szemeit csukva tartotta, és nem tért magához.

Norik órákig mellette strázsált, eszébe sem jutott távozni. Valami nyilván történt a falusiakkal, és ha visszamegy a csónakhoz, könnyen lehet, hogy útközben rajtaütnek. Éppen azon tanakodott, ne törjön-e be az egyik házba, hátha talál ott valamit, ami segíthet rajtuk, mikor Varian felébredt.

- Nyugi – mondta lágyan Norik. – Nyugi.

- Norik – nyögött. Rövid, gyors lélegzeteket vett, és az egész teste remegett.

- Nyugodj meg – mondta Norik. – Biztonságban vagy. Mi történt?

- Én... ő... – motyogta, minden szótagnál megakadva. Képtelen volt két szónál többet összefűzni. Norik tanácstalan volt, és csak nézni tudja, ahogy társa beszélni próbál. Mikor végül megtalálta a hangját, hozzákezdett a meséjéhez:

Mentális elemzése két közelben lévő lényt fedezett fel. Egy futólagos vizsgálat kiderítette, hogy Sötét Vadászokról van szó, akik fegyverükkel képesek a megsemmisülésbe küldeni őket. Mire elkiáltotta magát, már túl késő volt. Calix Kanohi maszkjával fokozva a reflexeit, Varian megragadta Norikot, és kilökte a szobából. Toa útitársukat azonban már nem érte el, és az épületet támadás érte. A robbanás ellenére a nő eszméleténél maradt, és épp a Hang Toáját kereste, amikor megérkeztek a Sötét Vadászok. A magasabbik, a vörös páncélt hordó, megközelítette őt, de mielőtt elérte volna, egy hang szólalt meg a háta mögül, megálljt parancsolva neki. A hang a viharvert, de élő Hang Toájához tartozott. A Vadászok felé vetette magát, miközben fegyverével hadonászott. Leselkedő heves ellentámadásba lendült, és pengéjével csapkodott meg vagdosott. Varian maga egy elemi erejű támadáshoz készülődve lassan összegyűjtötte mentális energiáját, hogy egy megsemmisítő erejű csapással szabadjára engedje. Úgy tűnt, épp időben teszi: „Szürke” súlyosan alulmaradt a vad Leselkedővel szemben, akinek végül sikerült karmaival a földhöz szegezni őt. Leselkedő a magasba emelte a pengéjét, készen a kegyelemdöfésre, Varian pedig megpróbálta megakadályozni. Egy törtmásodperccel azelőtt, hogy hozzáláthatott volna, a másik Sötét Vadász előkészítette és kilőtte Rhotuka rotorját, egyenesen Varian felé.

A meséje itt ért véget. Amint eltalálták, olyan dolgokról kezdett mesélni, amiket csakis egy őrült lenne képes értelmezni; színek robbantak szét vadul, majd kaleidoszkópszerűen minden elsötétedett. Norik a leírásból felismerte a Sötét Vadászt: egy egykori matorán, Gyűjtő, akit elfogtak és Sötét Vadásszá tettek. Az összegyűjtött ismeretekből Norik tudta, hogy egy olyan Rhotuka áll a birtokában, amely képes összekutyulni az elmét, ami nemcsak egy hatékony fegyvert, de magát a kínszenvedést jelenti annak, akinek az elméje a legnagyobb fegyvere.

- Kérlek, Norik – mondta Varian. – Meg kell mentenünk. Lehet, hogy még él! Nem hagyhatjuk, hogy meghaljon.

Esélyeikkel és saját előérzetével dacolva Norik tudta, hogy igaza van. Ha volt remény arra, hogy „Szürke” életben van, nem hagyhatják sorsára az ellenfeleik kezében. Pár órás lemaradásuk volt, ám jó csónakkal jöttek – ha kijutnak a tengerre, talán képesek lesznek utolérni őket.

- Rendben – mondta Norik. – Menjünk.

Varian buzgón bólogatott, majd felszökkent, de azonnal összeroskadt. Norik az oldalára sietett, de ő visszautasította.

- Jól vagyok, Norik. Csak... elfáradtam.

Norik aggódott érte, bizonygatása ellenére.

- Átkutatom a házakat, hogy van-e bennük valami, amit használhatnánk. Te addig megleszel egyedül?

Varian bólintott. Már jobban festett, habár kissé zilált volt még; a vele történtek alaposan megrázták. Norik lassan elindult egy kunyhó felé, de nem vette le a lányról a szemét.

Mihelyt társának nyoma veszett, varian leült, és a kezeibe döntötte a fejét. Noriknak az igazat mondta – nagyrészt. Nem fizikai fájdalmat érzett, hanem csak hihetetlen fáradtságot. Bizonyos tekintetben sokkal rosszabb volt, mintha testileg megsérült volna, márpedig az gyakorta megesett vele. Sóhajtott. Nem volt könnyű Toának lenni. Sosem becsmérelte a kötelességét, a végzetét meg annál is kevésbé, ám az állandó harcok nagy áldozatot követeltek tőle. Eleinte lopakodó és felderítő küldetéseket kapott, mivel képességei tökéletesen alkalmasak voltak az érzékekre épülő munkára. Ellenben a személyisége egyáltalán nem fért össze ezzel. A szabadságot kedvelte, és az akciót annál is jobban. Nem elégedett meg a kisegítő feladatokkal, olyan küldetésekre vágyott, amelyek lényege a harc volt. Vezére, egy idős Gravitáció Toa elsőre visszautasította kérelmeit, ám hosszas tárgyalások után engedett neki. A szóbeszéd szerint az erejét vetette be, hogy jobb „belátásra” térítse, de ezt egyikük sem merte volna beismerni. Varian rajongott az izgalomért, ám visszatekintve talán túl nagy fába vágta bele a fejszéjét; bármilyen erős is volt, közel sem volt olyan harcra kész, mint Norik, és minden küldetéssel egyre jobban fáradt. Évekkel ezelőtt megegyezett önmagával, hogy egyszer felfedi érzéseit Norik előtt, ám ahogy teltek az ével, állandóan a csata élvonalában találta magát.

Merengését Norik szakította félbe, aki karjai közt egy fénylő tárgyat cipelt.

- Ez nem igazi gyógyír a fájdalmadra – mondta Norik. – De úgy sejtem, valamikor még hasznát vesszük.

- Mindig is tudtad, hogy vidíts fel, Norik – vigyorgott Varian. – Mi van a matoránnal?

Norik megrázta a fejét.

- Eltűntek. Nem tudom, mi történt velük... de szerintem jobb, ha nem is tudjuk. Gyere! Meg kell mentenünk egy Toát.

***

Mint kiderült, nem is kellett sietniük. A Sötét Vadászok éppen vitorlát készültek bontani, amikor a két Toa megérkezett a partra. Norik nem vesződött a taktikázással. A finomságok ideje lejárt. Egy tűzhullámmal hirdette ki jelenlétüket, melyet hamar egy sor tűzlabdával követett. Gyűjtő előrevetette magát, és vaskos páncélzatával hárította a támadás oroszlánrészét. Leselkedő meg sem mozdult, csupán derűs tekintettel nézte a látványosságot. Még ha oda is figyelt volna, akkor sem vehette volna észre Variant, aki elemi erejének leple alatt felosont a fedélzetre.

Körbekémlelt, de nem volt ideje kézzel átkutatni mindent. Norik nem képes feltartóztatni két Sötét Vadászt a végtelenségig. Nem maradt más, leeresztette leplét, hogy az elméjével kutassa át a helyet, abban a reményben, hogy rálel a Hang Toájára. Mihelyt így tett, Leselkedő pengéjének hidege azonnal a nyakának feszült.

- Nem is tudod, mekkora örömöt okozott a meggondolatlan támadásotok – mondta a Sötét Vadász. – De nem tudtam, hol vagy, míg nagy hülyeségedben fel nem fedted magad nekem.

Varian nem ment lépre a megjegyzésre, e helyett arra összpontosította az erejét, hogy telekinetikus módon eltolja a nyakától a pengét. Amint megelégedett a távolsággal, lehajolt, és hátralendült, majd döfött egyet könyökpengéivel. Leselkedő oldalra húzódott, de az ütés törzsön érte, és felhasította a páncélját. Dühödten megragadta a lányt a karmaival, hozzávágta egy falhoz, és pengéjével feléje döfött.

A harc az egész fedélzetre kiterjedt. Gyűjtő és Norik még mindig a parton viaskodott. Erő tekintetében Gyűjtő volt az élen, ám nehezére esett a mozgás, miután eltalálta Norik lassító Rhotukája. Leselkedő két jól célzott ütést mért Varianra, aztán átlendítette a hajó oldalán, bele a tengerbe. Norik figyelme egy pillanatra elterelődött, Gyűjtő pedig kihasználta az alkalmat, és mellkason lőtte Norikot az ágyújával. Mire magához tért, a hajó már kiókra járt, és Varian bosszús ábrázattal az arcán vánszorgott ki a vízből.

- Akartam ugyan úszni, de nem kimondottan így gondoltam a dolgot – köhögte. – Na és most?

- Most – mondta Norik. – Most kezdődik az akció. Hozd a csónakot!

Hamarabb utolérték a Sötét Vadászokat, mint gondolták. Az ő hajójuk nagy és erősen felfegyverzett volt, ám ugyanakkor lassú is. Norik csónakja inkább kicsi, de fürge volt. Egy ideig megbújtak ellenségeik árnyékában, ám egy Kanoka lövet elárulta, hogy sokáig nem folytathatják a játszmát.

Norik Varianra pillantott. Amire a nő készült, merész, kockázatos, és meglehet, halálos végkimenetelű – mi több, kizárólag rajta állt vagy bukott. Nem volt sok választásuk, és ez kecsegtetett a legtöbb reménnyel. Vagy lépnek, vagy végük: ideje akcióba lendülni.

Kezével és elméjével kinyúlva, Varian körbefonta a Sötét Vadászok hajóját telekinetikus energiával. Ám a hatalmas szerkezet puszta tehetetlensége továbbra is mozgásban tartotta, felülkerekedve ezzel a Toa hatalmán. Ők számítottak erre. Varian ereje már eleve a végénél járt, és egy ilyen feladat bárkit kimerítene. Szerencsére gondoskodtak óvintézkedésről. Norik előhúzta a tárgyat, amit a faluban talált: egy díszes maszkot, melynek szájrészét homokóra alkatú elemek és barázdált orcák szegélyezték.

Az Elemi Energia Kanohija volt az.

Odadobta Variannak. Amint felhelyezte, rögtön érezte, ahogy tiszta energia árad szét a testében, megújítva az erejét. Kimerültségét nem szüntette meg ugyan, ám élénkítő hatása egy igen jelentős löketet adott neki. Ismét kinyúlt mindkét kezével, és elemi erejét kibocsátotta a hajó felé. Az dülöngélt és rázkódott, de fokozatosan lassult, és végül meg is állt.

A távolban Varian látta, ahogy Leselkedő és Gyűjtő körvonalai jelennek meg a fedélzeten, kiderítendő, mitől álltak meg. Elmosolyodott. Tökéletes. Nekifutott, majd leugrott Norik csónakjának orráról, és a Calix erejét kihasználva úgy időzítette az ugrást, hogy kellő lendületet nyerjen. Leselkedő előrelépett, hogy fogadja a kihívást. Nagy hiba, mint arra nem sokkal később rájött.

Varian röptében előhúzta a pajzsát, és beléirányította erejét. A közepében egy pörgő energiakorong jelent meg, feltöltve az altatás képességével. Varian elröpítette a Rhotukát; a rotor halálos sebességgel száguldott, és telibe találta Leselkedőt. Már azelőtt elvesztette az eszméletét, hogy összerogyott volna.

Varian tökéletesen landolt, és bukfencezve minimalizálta a becsapódás erejét. Felállva azonnal Gyűjtővel találta magát szemben, aki le is sújtott a pengéjével. Varian a pajzsával kivédte az ütést, ám Gyűjtő erős kart tudhatott magáénak, és térdre kényszerítette a lányt. Az minden erejét összegyűjtve oldalra lökte a pengét, és előreviharzott, kinyújtott könyökével oldalba kapva Gyűjtőt. A páncélzata azonban túl vastagnak bizonyult, és a pengéje visszapattant. A további ütlegelés is haszontalannak mutatkozott. Varian óvatosan körözni kezdett Gyűjtő körül, nem akarta bevetni elme erejét, amíg az a kezében tartotta Rhotuka lövőjét.

Odalenn Norik izgatottan körbemanőverezett szkiffjével a Sötét Vadász hajón. A hajó elsüllyesztése szóba sem jöhetett (habár igen kívánatos volt), és túl kockázatos lett volna megpróbálni felmászni rá. Ám ha elhagyja a csónakját, úgy lemond a menekülés egyetlen módjáról is. Ebben a helyzetben nem nyerhetett, sikere kizárólag Variantól függött, pont, ahogy azt a nő szerette. Le nem lehetett róla beszélni, ha egyszer eldöntött valamit (amit gyakorta a szó szoros értelmében tett). Nem tehetett mást, csak várt és reménykedett. Ezek voltak leggyengébb képességei.

A fedélzeten Varian egy újabb Rhotukát készült kilőni. Norik elmondta neki, hogy Gyűjtő álmatlanságban szenvedett, vagyis sohasem aludt, de ez nem jelentette azt, hogy nem is tudott.

Varian azonban nem tudta leellenőrizni elmélet, ugyanis a fejét oldalról kegyetlen csapás érte. Ahogy felesett, szeme sarkából látta, hogy Leselkedő magához tért a kis „szundijából”. Ébersége utolsó pillanatában egy végső, kétségbeesett kísérlet gyanánt telepatikusan segítséget kért, majd szétterült a fedélzeten. Leselkedő felemelte az alvó Toát, és elindult befelé, hogy beindítsa a hajót.

Gyűjtő követte a példáját, ám a hirtelen hőmérsékletnövekedés miatt hátra kellett fordulnia. Norik ált ott, lángokkal körülvéve, lándzsájával és pajzsával készenlétben. Előredöfött a lándzsával, és összpontosított magmalövedéket bocsátott ki. Gyűjtő meglepő sebességgel a lövés alá bukott, és felfelé lövellte magát. Felfedte látványos fegyvergyűjteményét, és egy egész arzenált uszított Norikra, Rhotukával, energiaágyúval, és számos Kanokával bombázva őt. Norikot lehengerelte a támadás, így Gyűjtő fogságába került, aki őt is bevonszolta.

***

Varian felnyitotta a szemét – legalábbis úgy hitte. A vaksötétben nehéz volt látni. Tapogatózott, próbálta kiérezni, hogy hol lehet. Nem érzett mást, csak a hideg, kemény követ, ami elárulta, hogy egy börtöncellában tudhatja magát. Egy kőajtó csúszott félre, és a hirtelen jött fény elvakította őt. Az új ajtóban egyhatalmas, aranypáncélú Sötét Vadász állt, akit ő úgy ismert, „Ősi”.

- Áh – mondta a Sötét Vadász veterán. – Ébren vagy. Annyival is kevesebb bajom lesz. Az Árnyékos kéri, hogy jelenj meg a termében.

- Kéri? – tudakolta Varian. – Mi van, ha elutasítom?

Ősi semmitmondóan vállat rándított.

- Akkor meghalsz.

- Megyek.

- Okos döntés.

Ősi egy terjedelmes kamrába vezette Variant. A szoba gyújtópontjában egy trón magasodott. Rajta nem más ült, mint az Árnyékos, kit a magabiztosság és hatalom olyan aurája lebegte körül, amiről egy alsóbbrendű lény nem is álmodhatott. A háta mögött Sötétség ólálkodott, jobbján pedig a Feljegyzője foglalt helyet, készen, hogy teljesítse élete egyetlen feladatát. Ősi elhagyta a szobát, majd egy Tűz Toa és egy Hang Toa félholt testével tért vissza.

- Figyelj, Toa – szólalt meg az Árnyékos, magára terelve varian figyelmét. – Nagy dilemmával szembesültem. Tudod, én két Toát rendeltem, és most itt vagyok... hárommal. Másnak nagy problémát jelentene, de én előálltam egy okos megoldással. Megengedem, hogy te válassz helyettem.

Egy pillanatra Varian fel sem fogta az Árnyékos szavait. Az egyszerű, ám gonosz szándék mögött megbúvó igazság lassan világossá vált előtt.

- Nem – mondta határozottan. – Én nem teszem.

Az Árnyékos felnevetett.

- Nagyra értékelem, ha valaki a veszély dacára is hősködik. Ám a három még mindig felesleg. – Leeresztette a pengéjét, alig egy kicsivel Varian nyaka fölé. – Vagy kiválasztod, hogy melyik éljen... vagy én választom ki, hogy melyik haljon.

A lány összetört. Norik volt az ő legjobb barátja, és nem lehet felelős a haláláért.

- Őt – mondta. – Norikot. Őt választom.

- Kiszámítható – mondta lenézően az Árnyékos. – De legyen. Vissza fogom juttatni az Északi Kontinensre, élve.

Ahogy Ősi kicipelte a Tűz Toáját a teremből, Varian kinyúlt feléje a hatalmával, kellemes gondolatokkal és álmokkal áldva meg Norikot; ez volt a legkevesebb az egész életen át tartó barátságáért.

Amikor eltűnt, Varian visszafordult az Árnyékoshoz.

- És velünk mi lesz? Milyen terveid vannak velünk?

- Te – hangsúlyozta az Árnyékos – itt maradsz örökre, sztázisban. Nem fogsz többé látni, hallani vagy érezni semmit.

- Mi-miért?! – kiáltotta Varian. – Mi célt szolgál ez?

- Hogy mi célt? – mondta gúnyos hangon az Árnyékos. – Ne légy úgy oda magadért. Nincs neked semmi magasztosabb célod. Kiállítunk dísztárgynak, mint ezeket a Kanohikat. Be kell vallanom, nem volt könnyű megválasztani az elemet, de a Pszionika mellett döntöttem. A te fajtádnak van valami... bájos szépsége.

Varian elméje vadul pörgött, mire megállapodott az egyetlen, még számára tisztázatlan kérdésen.

- Mi lesz a Hang Toájával? Én... én még csak a nevét sem tudtam meg. Neki mit tartogatsz?

- Az ő neve Triglax – mondta az Árnyékos. – És továbbra is az én parancsaimat teljesíti majd, mint ahogy teszi azt évszázadok óta.

Az összezavart Varian a Toa felé fordult, aki már talpon volt, és egy falnak támaszkodott. A lány rémült szemei láttára alakot kezdett váltani, míg végül fel nem vett egy teljesen idegen formát.

Az Árnyékos foglya fölé hajolt.

- Hálás lehetsz, hogy sztázisban... még gondolkodni sem tudsz.

Varian sikolya volt az utolsó hang, amelyet életében hallatott.