1.

- … Lényegében ennyi lenne, amit Tahu Nuva kér tőletek – mondta Onua. – Nem lesz könnyű feladat. Még azt se tudjuk, hogy lehetséges-e. De Mata Nui azt kívánta…

- Hogy találjuk meg a Nagy Lényeket. Tudjuk – vágott bele Orde Toa. – Már az előtt olvastam az elmédben, hogy beszélni kezdtél. De még mindig nem világos, hogy miért.

Chiara Toa egy vékony elektromos sugarat lőtt ki ujjhegyéből. Telibe kapta azt a fémdarabot, amin Orde ült. A fiú az áramtól rögtön felszökkent a helyéről.

- Olvass kevesebbet – így Chiara. – Hallgass többet.

Orde megindult Chiara felé, és valami nagyon csúnyát szeretett volna mondani. A lány is felállt, hogy szembeszálljon vele. Onua sóhajtott, s már azon volt, hogy egy földrengést előidézve visszalökje őket a homokos földre. De nem volt rá szükség. A harmadik jelenlévő Toa, Zaria, legyintett egyet, és mindkét Toa kövek módjára a földre pottyant.

- Csüccs és csitt legyen – mondta Zaria halkan. – Ezt hallani akarom.

Onua elmosolyodott. Úgy tűnt, jó ötlet volt egy Vas Toát is bevenni a csapatba.

- Köszönöm. Mint tudjátok, a Nagy Lények azért alkották meg Mata Nuit, hogy egy nap rendbe hozza a Spherus Magnán esett károkat. Ő ezt megcsinálta, és utána azt mondta, a Nagy Lények tudtára kell adni, hogy a küldetésük sikerrel járt. Szerintem ésszerű kívánság.

Orde baljóslatúan meredt Zariára. A Vas Toája egy vállrándítással kieresztette őt a fémet irányító hatalma fogságából. Orde talpra állt.

- Hogyha ez olyan fontos ügy, miért nem Tahu megy?

Onua nem késlekedett a válaszával. Ha egy Pszionika Toával van dolga az embernek, úgy sem lenne értelme kerülni az igazságot.

- Mondjuk úgy, hogy… gondok adódtak. Időbe telik, míg az Agori a rivalizálás hosszú évei után megtanul együtt működni, főleg, hogy a közvetlen veszély látszólag elmúlt. Sokan még azt se tudják, hogy miképp érezzenek a matorán iránt.

Chiara is kiszabadult Zaria ereje alól, de továbbra is a földön hevert. Egy villámcsapást lőtt ki az ég felé, amely szétágazva Tahu Nuva alakját vette fel.

- Szóval akkor ő amolyan tárgyalóféle lett a számunkra? Gali nem lett volna jobb választás?

Onua felsóhajtott.

- Gali egy másik küldetésen van. Tahu pedig Ackarral és Kiinával azon dolgozik, hogy megoldást találjon a vitákra. Nektek hármatoknak először is el kell mennetek Bota Magnára… aztán, hogy mi lesz, még nem tudni.

Zaria megszólalt, de nem vette le tekintetét a talajról.

- Miért mi? Nem is ismerjük egymást. Még sosem dolgoztunk együtt.

Onua bólintott. Zariának igaza volt. Sok, hosszan elnyúló, Toával és matoránnak való társalgással telt éjszakába telt, hogy Tahu és Gali meghozza a döntését:

Orde, magaviselete ide vagy oda, egyszer egy tucatnyi fogságba esett matoránt szöktetett meg egy Sötét Vadász bandától. A matoránok megmenekültek, Orde nem. Végül ugyan Toa csapatának többi tagja megmentette őt, de azt napokig tartó vallatások előzték meg. Egyedül az akaratereje révén maradt meg az esze.

Chiara magányos farkasként vált hírhedtté, ami igen szokatlan egy Villámlás Toa számára. Ám neki nem kellett csapat. A Visorak invázió alatt egyes-egyedül belopózott a pókok táborába, és elektrifikálta a kolónia drónokat. Mikor a Visorakok odamentek, hogy megdézsmálják a drónok energiáját, áramütést kaptak. Élelemforrásuktól megfosztván szétoszlottak, hogy új után nézzenek. Chiara kihasználta az alkalmat, hogy egyenként leszedje őket, s végül legalább 50-nel végzett.

Zaria teljesen különbözött mindkettejüktől. Ő volt az egyik utolsó élő Vas Toa, mivel a barátai mind a Makuták áldozatává lettek. Valahogy ő túlélte a tisztogatást, és sikerült is elpusztítania a Testvériség egy tagját. Szükségszerűen tette, de megsértette ezzel a Toák ölést tiltó fogadalmát. Úgy tartották, ennek hatására Zaria kitaszítottként érezte magát, nem is egyféleképpen. Azt beszélték, hogy rutinszerűen kezdte lemészárolni az ellenségeit, de senki sem tudta, hogy ebben mennyi igazság van. Ám annyi biztos, hogy ő egy elszánt lény, akinek folyton muszáj valamivel lekötnie az erejét. Szüksége volt egy feladatra, így Tahu úgy döntött, egy olyat ad neki, ami még az ő képességeit is próbára teszi.

- Ismerjük a célt – mondta Chiara –, de nem ismerjük a terepet.

- A nő mond valamit – így Orde. – Még egyikünk sem távolodott el pár mérföldnél messzebbre Makuta elestének a helyétől. Nem tudjuk, mi lakozhat köztünk és a Nagy Lények közt, feltéve, hogy egyáltalán ott vannak.

- Éppen ezért tartok veletek én.

A három Toa megfordult, és egy fehér páncélt viselő Glatoriant láttak feléjük közeledni. Egy harcban edzett veterán eleganciájával lépdelt, affajta finom mozgással, amelyről mindannyian tudták, bármelyik pillanatban átválthat egy halálos csapásba.

Mielőtt a Glatorian többet mondhatott volna, Orde felszólalt:

- A neve Gelu. Ő lesz a vezetőnk, de nincs nagyon oda a munkáért.

Gelu tett három gyors lépést, és Orde torkához szegezte jégnyesőjét.

- Szép volt – mondta Gelu. – Most próbáld kitalálni azt, hogy mire készülök!

Villámlás cikázott el kettejük között.

- Túl nagy itt a meleg, hogy összekapjatok, fiúk – így Chiara. – Én azt mondom, ha megyünk, akkor menjünk. Csak szórakoztatóbb, mint egész nap azt nézni, ahogy Víz Toák felszerelést pakolgatnak ki Metru Nuiból.

Gelu lecsillapodott. Akár Chiara, ős is ahhoz volt szokva, hogy egyedül dolgozik. Erre most vezérként kellett tetszelegnie. Onua nem árulta el neki, hogy miért rá esett a választás, talán mert maga a Föld Toája sem tudta… vagy mert nem akarta, hogy Orde megtudja.

- Az állataitok készen állnak – mondta Gelu. – Egy hétre elegendő ellátmányunk van, aztán lopkodnunk kell. Sok furcsa dolgot fogtok látni az úton. Majd én megmondom, melyiktől kell tartanotok.

- Ez rendben is van – mondta Chiara, ahogy felállt, és leporolta a homokot a páncéljáról. – De ki fogja megmondani, hogy tőled tartanunk kell-e?

___

Valahol másutt…

Angonce, a Nagy Lények egyike, leküzdte félelmét. Most semmi haszna nem származna abból, ha pánikba esik. Higgadtan, lépésről lépésre le kell vezetnie a helyzetet. Akkor talán megoldást talál.

Amikor a Nagy Lények létrehozták a Mata Nui robotot, a terv egyszerű volt. Mata Nui visszatér, amikor eljön az ideje, meggyógyítja Spherus Magna összetört maradványait, és aztán kikapcsol. Sem őrá, sem pedig a benne lévő, őt működtető lényekre nem lesz aztán szükség. Néhány Nagy Lény párat meg akart hagyni tanulmányozásra, mások úgy vélték, az alapanyagnak nagyobb hasznát veszik egyéb munkáknál. Senki sem javasolta, hogy a Toa, matorán, satöbbi szabadon rohangáljon Spherus Magnán. Végtére is ők nem független élőlények, akiknek joguk van élni és szabadnak lenni. Hanem eszközök, akik a Mata Nui robot működéséről gondoskodtak… vagy nem?

A dolgon nem éppen a terv szerint alakultak. Nyilvánvalóan programhiba csúszott Mata Nui, a Makuta, és a Nagy Lények többi kreációjának mesterséges intelligenciájába. A bolygó egyszerű rendbehozatalán túl sor került robotháborúra, és egyéb olyan furcsaságokra, mint a nanotechnológia harcbéli, nemes önfeláldozása, sokszor mások megmentése érdekében. Ez nem a biomechanikus szolgákhoz illő viselkedés. Ez már egy új faj volt, amely szabadságért harcolt és adta életét.

Egyéb körülmények közt ez ünneplésre adott volna okot. Ám a Nagy Lények nemcsak hogy rosszul jósolták meg a jövőt, ugyanakkor kissé túl elővigyázatosak is voltak.

A Magháború alatt a Nagy Lények szabadjára engedtek egy „végítéletnapi fegyvert”, amelyet később „baterrának” kereszteltek. Feladatuk az volt, hogy erőszakos módon vessenek véget a háborúnak úgy, hogy minden fegyveres harcossal végeznek, akivel találkoznak. Amint a Széttörés elkerülhetetlenné vált, a Nagy Lények megpróbálták lekapcsolni a baterrát. Azonban a kikapcsoló gombjuk nem működött, és a baterrák a mai napig aktívan tevékenykednek.

E kudarc elgondolkodtatta őket. Mekkora erővel bírhatnak az egyes Toák? Ha valami félresikerül, mikor Mata Nui visszatér, és a Toák elszabadulnak, az Agorinak esélye sem lenne velük szemben. Mi van, ha a Toa gonosszá válik? Tételezzük fel, hogy le akarják igázni ezt az új földet. Ez esetben Spherus Magna ismét halálos veszélybe kerülne a Nagy Lények cselekedetei miatt. Ezt nem engedhetik, hogy megtörténjen.

Nem volt sok idejük, de jól beosztották, és megterveztek, majd megépítettek egy új teremtést. Egyedül egyetlenen egy célból jött létre: hogy elpusztítsa a Toát. A Nagy Lények szerint képtelenség, hogy egy magányos Toa, vagy akár egy csapat Toa képes legyen szembeszegülni vele. A neve Marendar lett, ami Agori nyelven annyit tesz, „üdvösség”, s egy páncélterembe zárták.

Angonce tudta, hogy ilyen sok Toa hirtelen megjelenése Spherus Magnán könnyedén aktiválhatja Marendart. Így a teremhez sietett, de elkésett – az élő fegyver mát áttörte magát az egy méter vastagságú fém protodermiszen, és kereket oldott. Véghez viszi azt, amit a programozása diktál, és a bolygón lévő összes Toát megöli egytől-egyig.

Azt hiszik, hogy egy új világra leltek,

mondta magában a Nagy Lény.

Honnan tudhatnák, hogy nem vár itt rájuk semmi… csak a halál?

2.
A csapat már több napja úton volt, amikor Chiara Toa végre feltette Orde Toának a kérdést, ami mindvégig nyomasztotta. Pszionika Toa lévén ő máris fel volt készülve a kérdésre, és akár napokkal korábban is választ adhatott volna rá. Ám inkább úgy döntött, kivárja, míg a nő fordul őhozzá.
- Szóval – kérdezte Chiara hétköznapian –, miért nem vagy te lány?
Orde hosszú élete során többször szembesült már ezzel a kérdéssel, de általában nem vesződött a válaszadással. Ám ismerte Chiarát, és tudta, hogy amíg a kíváncsisága nem csillapodik, addig nem hagyná őt békén.
- Tudom, tudom – felelt. – Minden Pszionika Matorán, Toa és Turaga nőnemű, erre én férfi vagyok. A válasz egyszerű: én vagyok az oka annak, hogy ők nők.
Látván Chiara tekintetében az értetlenséget, Orde elmosolyodott.
- Én voltam az első Pszionika Toa, egyben az első Toa egyike – folytatta. – Ámde, mondhatni, egy kissé túl... agresszívan használtam az erőmet. Akkoriban nehéz természetű voltam. És a rövid türelem meg a pszionika rossz dolgokhoz vezet... néha igen rosszakhoz.
- Mint mi? – kérdezte Chiara érdeklődve.
- Ismered a Zyglakokat? Azokat a vad, brutális förtelmeket, amik utálnak mindent, ami Mata Nuival összefüggésbe hozható, és akik szerint mindenki szebben fest egy lándzsával átszúrva? Nos, nem voltak mindig olyanok. Csúnyák voltak ám, és erőszakosak, de... tudod, az volt az első feladatom, hogy lecsillapítsam őket. És, hát, nem igazán úgy sült el a dolog, ahogy akartam.
- Jaj, ne... – így Chiara.
- Mit mondhatnék? Felkaptam a vizet, és nyomtam, amikor húznom kellett volna.
- De ez nem magyarázza meg, hogy...
- Ezt követően valaki úgy döntött, hogy a Pszionikának gyöngédebb érintésre van szüksége... úgyhogy az összes többi Pszionika használó nőnemű lett.
- Ja – mondta Chiara. Az ujjából egy elektromos nyalábot lőtt ki, mely elégetett egy, a közelben napsütkérező gyíkot. – Mert mi nők olyan gyöngédek vagyunk.
A sor éléről Gelu zavartan nézett hátra. Figyelmeztette a Toákat a felesleges beszéd veszélyeire, amikor átkeltek Bota Magna határán. Nem tudhatták, mennyit változott ez a terület a Széttörés óta eltelt időben, se azt, hogy mifajta veszélyeket rejt. Épp elég rossz volt, hogy egy eleve hiábavaló feladattal bízták meg – megtalálni a Nagy Lényeket nehezebb, mint egy kellemes modorú Skrallba futni –, de úgy tűnt, a Toák nem zavartatták magukat a figyelmeztetéseivel.
Egy sűrű erdővel szegélyezett, keskeny völgybe lovagoltak. Buja volt és zöld, s a hűvös szellő kellemes érzés volt a Bara Magna sivatagban eltöltött megannyi év után. A legtöbb utazó figyelmét a gyümölcsfák vagy a szélben lengő fűfélék kötötték volna le. Azonban Gelu mindebben csak egy tökéletes csapdát látott.
- Orde, észlelsz valamit? – kérdezte.
A Pszionika Toa bólintott.
- Azt hittem, hogy igen... egy csomó elmét, amik mind egyszerre susognak... de aztán valami kiblokkolta. Vagy csak az én erőm nem működik itt, vagy van a környéken valami bivalyerős elme, ami megzavarja a vételt.
- Zaria, Chiara, menjetek szélre – parancsolta Gelu. – Álljatok készen.
A négy kalandor csöndben lovagolt végig a sokat koptatott ösvényen, melyen mindenfajta állat lábnyomát felfedezhették. Gelu úgy sejtette, egy vízforrás közelében lehetnek. Az itteni vadvilág valószínűleg gyakran megtette ezt az utat. A friss víz közelsége jó hír volt. A rossz hír pedig, hogy a ragadozók gyakoriak az ilyen helyeken, és a frissülésre vágyó zsákmányra specializálódtak.
Jobb irányból hirtelen egy villámcsapást látott. Gelu, fegyverrel a kezében, körbefordult, és látta, nem természetes jelenségről van szó. Chiara az elektromosság erejével rálőtt valamire a fák közt, de csak az egyik fát robbantotta vele szálkákra.
- Láttam valamit – bizonygatta. – De aztán eltűnt.
Orde a vállát vonogatta.
- Még mindig semmi.
Gelu rámeredt Chiarára, és az arca elárulta, hogy nem kételkedett a szavában. Megcsapta az a jól ismert érzés, hogy követik őt. Azt kívánta, bárcsak letérhetnének az ösvényről, hogy ne legyenek ilyen könnyű célpontok, ám a fák olyan sűrűn álltak, hogy az állataik nem férnének át köztük. Kockázatot kell vállalniuk.
Valami felrobbant Orde homoki cserkésze mögött. A vadállat felágaskodott, majdnem ledobva magáról a Toát, aztán nekiiramodott. Több robbanás következett, mire az összes hátas állat pánikba esett. A három Toa alig tudta megzabolázni a galoppozó vadakat, és Gelu úgy találta, ő sem boldogul velük. A homoki cserkészek menekülése majdnem a völgy túloldaláig juttatta a lovasokat. Gelu pedig nem vette észre idejében az előttük a földről felemelkedő hálót.
- Vigyázat! – kiáltotta.
Az állatok egyenest a hálóba rohantak, amely megnyúlt, de tartotta magát. A hirtelen fékezés hatására a lovasok leestek, és belegabalyodtak a hálóba meg egymás állataiba. A hálót aztán vadul hátrarántották, így körbetekeredett rajtuk. Gelu hátranézett, hogy lássa, kik vonszolják át őket a völgyön, és valósággal meghökkent, amikor látta, hogy Voroxok azok.
- Mik a Mata Nuik ezek az izék? – kérdezte Zaria Toa.
- Nem többek vadállatoknál – válaszolt Gelu. – Bara Magnán volt belőlük elég. Falkákban élnek, és egy vezérhím vezetése alatt friss húsra vadásznak. A Skrall vadállatokként kezelte őket, és nem tévedtek nagyot. De ez a háló nem olyasmi, ami rájuk vallana.
Gelu ekkor már jobban szemügyre vehette a foglyul ejtőket. Nem olyan durva fegyvereket hordoztak, mint amilyeneket Bara Magna Voroxai szoktak. Helyettük mindegyik egy kifinomult távolsági lőfegyvert cipelt, olyat, amilyet Gelu a Magháború óta nem látott. Robbanó tölteteket lőttek, és a koruk ellenére a szerkezetek még jól működtek. Az ilyen technikának elérhetetlennek kellene lennie a visszafejlődött Vorox számára, mégis úgy használták, mintha profi katonák lennének.
Az egyik Vorox, mely magasabb és erősebb volt a többinél, megközelítette a hálót. Ez lesz a vezérhím, gondolta Gelu. Ha úgy dönt, hogy jó falat leszünk, jelt ad, és a többi az előtt rajtunk lesz, hogy megmozdulhatnánk. Remélem, nem vagyunk étvágygerjesztők.
A Vorox vezér lehajolt, és a levegőbe szimatolt. Aztán arrábbment, majd megismételte ezt többször is. Végül felállt, Gelura nézett, és valami hihetetlent tett – tökéletes agorisággal azt mondta:
- A te fajtád ismerem. A többi mind... ismeretlen.
- Te... te tudsz beszélni? – kérdezte Gelu.
- Természetesen – felelt a Vorox. – Szerinted hogy társalgunk, morgással és nyögéssel? Biztos összekeversz minket a déli testvéreinkkel.
Látván Gelu arcán az összezavarodottságot, a Vorox folytatta: - Igen, mind tudunk Bara Magna Voroxairól és a lehanyatlásukról. De mi Bota Magna Voroxai vagyunk. Amikor a Széttörés történt, itt ragadtunk, ezen a, mint később kiderült, paradicsomi helyen. Bőséggel volt élelem, víz, mi pedig sosem akartunk sokat. Így sosem kellett megbirkóznunk azokkal a nehézségekkel, amikkel a sivatagi Voroxnak kellett, s nem is vallottunk olyan látványos kudarcot, mint ők. Egyébként Kabrua vagyok, e társadalom vezetője.
Chiara eleget hallott. Bólintott Zaria felé. Suttogva háromig számolt, aztán elektromos erejét használva átégette a hálót, közben pedig Zaria a fém fölötti erejével megpróbálta elragadni a Voroxok fegyvereit. Amint az első skorpiófarkú lény megérezte, hogy a Toa ereje kihúzza a kezéből a fegyverét, azonnal tüzet nyitott. A robbanás hatására mindkét Toa lerepült a lábáról. Chiara elvesztette az eszméletét, Zaria pedig vállpáncéljának egy darabját.
Orde feltápászkodott, de a háló akadályozta. Gelu egy tucatnyi fegyvert látott a Toa irányába fordulni.
- Orde, állj! – kiáltotta. – Csak... állj meg.
- Igen okos – így Kabrua. – Az embereim még a legnagyobb békeidőben is gyanakvóak. Villámokat szóró, meg tárgyakat távolról mozgató idegenek – a világ sokkal biztonságosabb lenne, ha az ilyenek halottak lennének.
- Gratuláció, hogy kinyögtél egy összefüggő mondatot – így Orde. – Úgy hangzik, éppoly rosszak vagytok, mint a barbár rokonaitok.
Gelu nem figyelt a szócsatára. Elmerült a gondolataiban. Bota Magna csak nemrég csatlakozott Bara Magnával, szóval Kabrua honnan tudja az ottani Voroxok állapotát? És honnan szerezte a népe a fegyvereket? Még a háborúban sem volt sok belőlük. Információ, aminek nem szabadna tudatában lenniük, és technológia, amit nem szabadna birtokolniuk – ez csak egyet jelenthet: ezek a Voroxok vagy kapcsolatban állnak a Nagy Lényekkel, vagy megtalálták az egyik rejteküket.
- Mit szándékoztok velünk tenni? – kérdezte Gelu. Remélte, hogy Kabrua életben akarja őket tartani, hogy így kicsikarjon néhány választ belőle.
- Tudok egyet s mást arról, hogy a sivatagban az elmúlt években miként bántak a Voroxszal – válaszolt Kabrua. – Vadászták, üldözték, szörnyekként kezelték őket... az úgynevezett intelligens fajok. Talán jó lenne, ha te és a kísérőid is megtapasztalnák, amit ők megtapasztaltak... értékes lecke lehet a számotokra, ha ugyan az utolsó is.
Kabrua a törzstagjaihoz fordult.
- Vigyétek őket a városba. Ma éjjel lakomát csapunk... – A Vorox vezér olyan tekintettel bámulta Gelut és a Toákat, melynek csillogása elárulta, nem is áll tőlük olyan távol unokatestvéreik barbársága. – És holnap... holnap vadászatra megyünk.