9.
Mazeka egy sziklaperem szélén állt, és odalent egy kihalt falu romjait látta. Úgy vélte felfedezni, egykor egy kisebb gravitáció elemű ba-matorán csoport lakhatott ott. A település úgy festett, mintha támadás érte volna valamikor, de nem látott egy matorán tetemet sem. Talán a lakosok a hegyekbe menekültek, gondolta, vagy csak foglyul ejtették őket.
- A te univerzumod igen… turbulens – mondta Teridax Makuta. A fehér páncélt viselő harcos Mazeka mellett állt. Egy alternatív univerzumból érkezett, amelyben a Makuták nem lázadtak fel, hanem hűségesek maradtak a Nagy Lényekhez, és segítettek megmenteni egy világot. A célból jött ebbe a világba Mazekával, hogy felszabadítsa gonosz hasonmása uralma alól.
- Így is lehet jellemezni – felelt Mazeka. – Nem is emlékszek már, mikor volt olyan, hogy nem kellett harcolnom. Szerencsés vagyok. Még élek. Nem tudom, ezt az odalent élt matoránokról el lehet-e mondani.
- A halál talán kegyelem volt a számukra – így Teridax. – Talán jobb, ha nem kell szembenézniük azzal, mivé lett a világuk.
- Kezdesz úgy hangzani, mint az itteni Teridax – mondta Mazeka. – Azt hiszem, nem is különböztök annyira egymástól, mint azt el szeretném hinni.
Teridax megrázta a fejét.
- Egy bal kanyar a jobb helyett, egy kapott vagy elkerült sérülés, egy órával túl korán vagy túl későn felébredni az álomból… az életünk az ilyen apróságokon múlik, Mazeka. A ti Teridaxotok arra az útra tért, amelyet a körülményeknek hála én elkerülhettem. De ha a körülmények mások lettek volna, ki tudja?
- Vagyis ha helyette te vetted volna át a hatalmat az univerzumon…?
- Talán éppolyan aljas lennék – válaszolt Teridax. – Ez a lehetőség mindig fennáll.
A szél kezdett feltámadni körülöttük. A lágy szellő egy pillanat alatt süvítő forgataggá terebélyesedett, és még Mazekát is letaszította a lábáról, majd elrepítette a szikla széle felé. Teridax küszködött, hogy megtartsa fókuszát, és figyelmen kívül hagyta a vihart, míg elkapta Mazekát az ereje segítségével. Ám a talaj összeomlott a lábai alatt, és az összpontosítása megtört. Mazeka lezúgott a lejtőn, nyomában Teridaxszal.
A romok között értek földet. Mazeka becsapódása finom, feketés porrá zúzta egy rég elhullott Visorak tetemét. Teridax keményen landolt, de továbbgurult a lendülettel, és egy szempillantás alatt felszökkent. Most, hogy körbenézett, még több Visorak pók testet fedezett fel, melyek szétszórva hevertek a tájon. Az egykor itt élt falusiak harcban estek el.
Hirtelen egy hang szólalt meg az összes halott Visorak szájából. Teridax a saját hangját ismerte fel benne, de némi gonoszsággal és őrülettel meghintve.
- Látom, társaságot hoztál, Mazeka… és milyen társaságot.
- Ez Makuta – mondta Mazeka. – Megtalált minket.
- Igen, be kell valljam, nem figyeltem fel az érkezésetekre – mondta Makuta a holt pókokon keresztül. – De komolyan azt hitted, hogy az én silány, gyenge hasonmásom képes lesz engem megállítani?
- Gyenge? – így a fehér páncélos Teridax. – Inkább erősebb, mivelhogy én ellenálltam a kísértéseknek, amik téged rabul ejtettek.
- Csakugyan. Akkor lássuk, minek vagy képes még ellenállni.
A levegőt áthatotta az ózon, majd Mazeka és Teridax szeme láttára három alak jelent meg. Mindhárom Takanuvára, a legendás Fény Toájára hasonlított, de páncélzatuk koromfekete volt, és a kezeik körül árnyékenergia kavargott.
- Csapnivaló házigazda voltam, testvér – mondta Makuta hangja. – De az új barátaim majd megadják a módját, hogy üdvözöljenek az univerzumomban.
___

Helryx kitért Tuyet hasító csapása elől, és oldalról belerúgott a nőbe deréktájban. A romlott Víz Toa hátrahőkölt, és csak egy hajszálnyival kerülte el, hogy Brutaka véletlenül lesújtson rá. A harc mindössze néhány pillanattal ezelőtt vette kezdetét, de a kamra, ahol folyt, máris romhalmazzá vált.
Egy halálosan komoly ügy állt összecsapásuk hátterében. Helryx, Miserix Makuta és Axonn úgy látták, hogy Teridax univerzum fölötti uralmát akár a világ elpusztítása árán is meg kell törni. Tuyet, Brutaka és a megszállt Lewa Nuva úgy vélekedtek, a matoránok millióinak megölése nélkül is ki lehet űzni Makutát.
Miserix eleinte azt hitte, az övé a legkönnyebb ellenfél. Érezte, hogy Lewa Nuva nem önmaga volt, hanem valaki más irányítása alatt állt. Bárki is volt az, nem fért hozzá a Toa levegő erejéhez. Gyerekjáték lehet elintézni.
Sajnos azonban Lewa teste Tren Kromnak, egy ősi, hihetetlen mentális erővel rendelkező lénynek adott otthont. Miserix első csapása a földre terítette Lewát. Az elesett „Toa” egy mentális lökéshullámmal reagált, amely kis híján hamuvá zúzta Miserix agyát. Miserix mégis rengeteg mindenen ment keresztül az elmúlt évezredben – rabságon, kínzáson, meggyalázáson –, és semmiféle szellemi hatalom nem fogja térdre kényszeríteni. Felmarkolta karmával Lewát, aztán a falnak vágta egyszer, kétszer, háromszor.
Axonn nem adta bele szívét-lelkét a csatába. Csak nemrég talált rá újból Brutakára és rendezte vele régi barátságát. El sem hitte, hogy máris ismét egymás torkának estek. És abban sem volt biztos, hogy Brutaka tévedett – talán Helryx terve túl szélsőséges. Talán a kötelessége a matoránok végsőkig való oltalmazásában rejlett.
Egyelőre azonban arra kellett figyelnie, hogy védje magát. Brutaka egyetlen jól célzott találattal lekaphatja a fejét.
Helryx nem ingott meg elszántságában, de azzal is tisztában volt, a viaskodásuk előbb-utóbb felkelti Teridax Makuta figyelmét. Lehetősége a cselekvésre bármelyik pillanatban szertefoszolhat. Most kell megkísérelnie a nóva robbanást, mielőtt bárki megakadályozhatná.
Tuyet sejtette, mi fog történni, így könyökét belevágta Axonnba, pont miközben Brutaka lesújtani készült rá. Kihasználva az alkalmat, kirántotta a bárdot a harcos kezéből. Kiáltva felugrott a levegőbe, és belecsapta a bárdot Miserixbe. A hüllőszerű Makuta egy fájdalmas üvöltéssel hátrazuhant, egyenesen Helryx felé.
A háborodott Toa földet ért, és megfordult, hogy munkája gyümölcsében gyönyörködjön. Ám meglepődésére, épp amint Miserix összenyomta volna Helryxet, az ősi harcos nőnek nyoma veszett. A Makuta összerogyott, de a sérülése aligha lassította le, és máris a támadója után kutatott.
Tuyetnek esélye sem volt védekezni. Helryx a háta mögött jelent meg, és egy fejfogással megragadta őt.
- Ideje elbúcsúzni – mondta Helryx. – Mind együtt veszünk oda, és az univerzumot ez által csak jobbá tesszük.
A világ homályosulni kezdett Tuyet szemei előtt. Először azt gondolta, Helryx halálra fojtja. De aztán felfigyelt rá, hogy mindenki a kamra bejárata felé néz, ahol mintha maga a tér görbült volna meg. Egy pillanat múlva egy óriási alak lépett elő és állt eléjük az eltorzulásból.
- Ti… félkegyelműek – mondta az alak, egy egyszerre öregnek és fiatalnak tetsző hangon. – Ti tudatlan kőmajmok… így kell megmenteni a létet?
A teremben még senki sem látta a jövevényt. De volt, aki ismerte a hangját, és hallatán a félelem borzongott bennük. Egyedül Helryxnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megnevezze a látogatót, és még ő is suttogva mondta:
- Artakha.

10.
Artakha megjelenésére az egész kamrán csönd lett úrrá.
Legalább három méter magas volt. Páncélzata szürkészöld, s az idők kezdetén belevésett rovások díszítették. A maszkja volt a legékesebb, amit bárki valaha is látott – több volt szimpla Kanohinál, valódi műalkotás volt. A fém protodermisz, amelyből kovácsolták, kifinomult mintákat és formákat tükrözött, jelképezve az univerzumban virágzó megannyi különböző kultúrát. A szemnyílások szögletesek és élesek voltak, egyszerre sugalltak bölcsességet, de ugyanakkor némileg fenyegetően is hatottak.
Artakha az összetört bejáratnál állt, szemben vele a létező legerősebb teremtmények némelyike. Állása egyértelművé tette, hogy egyenrangú velük, ha nem felsőbbrendű.
Hideg tekintete először Lewa Nuvára esett.
- A feladatod bevégezted – mondta. – Térj vissza oda, ahonnét jöttél.
Lewa Nuva egy ideig mereven bámulta Artakhát, aztán szó nélkül megindult a kijárat felé, csakhogy akkor a jövevény az útjába állt.
- A test nélkül – mondta Artakha.
Lewa Nuva vállat vont. – Egy kis ellenszolgáltatás?
- Lewa Nuva elméje a te testedben raboskodik, Tren Krom, ezt jól tudod – felelt Artakha. – Jobbat érdemel, minthogy megszenvedje a neked szánt sorsot.
Lewa Nuva szája mosolyra fakadt, habár Tren Krom akarata erőltette rá.
- Neked könnyű a beszéd, Artakha. Te a magad döntéséből lettél száműzött. Én nem.
- A sorsunkat egyikünk sem választhatja meg – szólt vissza Artakha. – És egyikünk sem állhat neki ellen. Menj, Tren Krom. Higgy benne, hogy végül Mata Nui megjutalmaz majd téged.
Lewa Nuva bólintott. – Igen, a hit… vízcsepp annak, aki óceánt remél.
Artakha előrenyúlt, és jobb tenyerét Lewa Nuva homlokára helyezte.
- Már rég ideje.
A Toa teste összerándult, aztán a padlóra roskadt. Kisvártatva Lewa szemei kinyíltak, és szédülten tekintett körbe.
- Hol…? Én egy… barlangban voltam… egy rusnyarút testben… és…
Artakha nem figyelt rá. Helryx lépett oda hozzá, és leplezetlen haraggal meredt az álarccal fedett képére.
- Ebbe nincs beleszólásod, Artakha. Intézkedni kell, hogy véget vessünk Makuta fenyegetésének, itt és most.
- Az alkotás az esszenciám – válaszolt Artakha. – És te minden létezőre pusztulást akarsz hozni. Ezt nem engedhetem.
- De nem is tudod megállítani…
- De én igen.
A hang az egész kamrában visszhangzott. Teridax Makuta volt a tulajdonosa.
- Ezt meg ki hívta meg? – mormogta Lewa.
- Hogy meghívtak? – kérdezte Teridax. – Ha jól emlékszem, ti vagytok itt a vendégek. És márpedig igen goromba és destruktív vendégek voltatok. Attól tartok, meg kell kérnem, hogy távozzatok.
- És ha megtagadunk? – bömbölt Axonn. – Akkor mit teszel, te alaktalan rém?
Teridax halk, gúnyos nevetést hallatott. Majd lágyan azt mondta:
- Nos akkor… ragaszkodnom kell.
Az egyik pillanatban Axonn, Brutaka, Helryx, Artakha, Miserix, Tuyet és két matorán még egy félig lerombolt kamrában tartózkodtak, mélyen Metru Nui alatt. A következőben a világűr légüres, fagyos terében lebegtek, és azt figyelték, ahogy a Makuta vezérelte robot egy távoli világ felé veszi az irányt.

---

- Én mondtam, hogy ez egy rossz ötlet – így Kongu Toa.
- Csönd – szisszent Hahli Toa.
- Biztos, hogy a Rend helyes információt adott? – kérdezte Nuparu.
- A dolgok jelenlegi állását tekintve biztosabbak ők se lehetnek – felelt Hewkii.
- Akkor jobb, ha munkához látunk – így Jaller.
Az öt életben maradt Mahri Toa Zakaz szigetének, a kegyetlen Skakdi faj otthonának nyugati partján bujdosott. Ez nem olyan hely volt, ahová épeszű lény önszántából elment, hiszen több ezer éves polgárháború tombolt rajta. Még Inika Toa korukban, Jaller és csapata megküzdött hat Skakdival, a Pirakával, és épphogy sikerült élve megúszniuk.
Az itteni küldetésük éppoly egyszerű volt, mint veszedelmes. A Rend tudomást szerzett róla, hogy Nektann, egy nagy hatalmú Skakdi hadúr szövetkezett Teridax Makutával, és hadseregét délre vezette. Most pedig létfontosságúvá vált kideríteni, nem akarja-e még több hadúr követni a példáját.
Mindennek tetejében egy rejtélyt is meg kellett oldaniuk. A Daxián történt nagymértékű pusztítást követően a tengeri kígyóknak, melyek egykor maguk a gonosz Pirakák voltak, nyomuk veszett. Úgy tartották, simán betemette őket a törmelék, de az a szóbeszéd járta, hogy kiszabadították és Zakazra menekítették őket. De hogy mi okból, azt senki se tudta.
Hogy e két feladat bármelyikét elintézhessék, először át kell jutniuk a parton őrködő Skakdi strázsákon. Ez Kongu dolga volt: a levegő fölötti hatalmával megfosztotta az őröket minden lélegezhetőtől, míg végül el nem ájultak. Amint a földön voltak, a Mahri Toák tovább nyomultak.
A következő akadály egy kisebb harci táborhely volt, amit egy vastag kőfal vett körül.
- Akarjátok, hogy ledöntsem a falat? – kérdezte Hewkii Toa.
- Ahogy terveztük – bólintott Jaller.
Hewkii koncentrált, és kiterjesztette a kő fölötti erejét a falra. A következő pillanatban a sziklák elkezdtek felrobbanni. A riadt Skakdik, abban a hitben, hogy egy ellenséges törzs támadása alá kerültek, igyekeztek védeni magukat… de nem látták az ellenfelet.
Néhány percnyi „bombázás” után átmásztak a romokon, és elmenekültek a sötétbe.
Jaller a Víz Toája felé fordult. – Hahli?
- Ebbe az irányba – felelt a lány, s az élre állt. A Toák gyorsan haladtak az egyenetlen terepen, míg végül megérkeztek a barlangszájhoz. Most már mind hallották a víz csobogását. Hahli bevezette őket, ahol megpillantottak egy föld alatti folyamot.
- Remek – szólt Nuparu.
- A Rend szerint ez bevisz bennünket az egyik nagyobb rom belsejébe – így Hahli. – Nincs más hátra, mint úszni.
- Már megint? – kérdezte Hewkii, megjátszott tiltakozással.
Az Élet Maszkja az Inika Toákat nemrégiben vízlélegző Mahri Toává alakította. Aztán újból megváltoztatta őket, s igazi kétéltűek lettek. Egytől egyig belemerültek a folyamba, és úszni kezdtek a hideg, sötét vízben.
Úgy egy óra elteltével, amely során Nuparu rájött, hogy Zakaz alatt lakik pár igen csúnya halfajta, egy újabb barlangban találták magukat. Nem messze a bejárattól romok hevertek egy nagy területen, s rajta vagy 500 Skakdi gyűlt össze. Az egyikük, nyilvánvalóan egy hadvezér, beszédet intézett a közönséghez.
- A Makuta Testvérisége nincs többé – bömbölt. – A Sötét Vadászok szét vannak verve. A Toák szétszóródva, kőpatkányok módjára bujdosnak. Ki marad hát, akitől tartani lehet?
- A Skakdi! – kiáltotta válaszul a tömeg.
- Ez a dolog nem tetszik nekem – jegyezte meg Hewkii.
- Szerintem nemsokára még kevésbé fog – így Nuparu. Guggolásban volt, és egyik kezét a talajhoz tartotta. – Valami mozog odalent, úgy 20 biónyira tőlünk. Valami nagy.
- Túlságosan sokáig kötött minket ehhez a szigethez a Testvériség akarata – folytatta a hadvezér. – És most az egyikük irányítja az univerzumot, és azt hiszi, minket is irányíthat. De mi megmutatjuk neki, hogy téved!
- Na jó, ez se hangzik úgy, mint aki a közeljövőben kohliit fog játszani Teridaxszal – mondta Jaller.
- És szerintem csak most kezd belejönni – így Hahli.
- Emelkedjék fel a megszabadítónk – kiáltotta a hadúr.
Most már mindannyian érezték a föld alatti morajlást, és hamarosan azt is látták, mi okozza. Egy hatalmas tartály emelkedett fel a romok közepéből. Egyetlen pillantás elég volt, hogy a Mahrik megtudják, mi van benne.
- Ez stimulált protodermisz – suttogta Jaller. – De hogyan…?
- A kérdéseket későbbre – így Kongu. – Nézzétek, ki csatlakozott a mulatsághoz.
A Skakdik foglyokat hurcoltak a tartály felé. Az egyik egy Zyglak volt, a száműzött barbár faj, amely arról híres, hogy képes ellenállni a Toa elemi erejének; a következő egy Vortixx, a fortélyos faj, amely a gonosz Roodakát is a világra hozta; s végül annak az állati fajnak egy tagja, amely Stelt szigetének munkaerejét képviselte.
- Ennek semmi értelme – mondta Hahli. – Még ha be is dobják őket a folyadékba, valószínűleg csak elpusztulnak tőle… valószínűleg el is fognak. Akkor miért csinálják?
- Semmiért – felelt Nuparu. – Kivéve… kivéve, ha valahogyan tudják, hogy hármuknak az a sorsa, hogy átalakuljon.
- De az egyedüli, aki ezt tudhatja, az…
- Teridax – fejezte be Jaller. – Valószínűleg nem is sejtik, hogy ő ültette fejükbe ezt az ötletet. Ez is csak egy újabb beteges játék.
- Épp most lett még betegesebb – szólt Hewkii. – Vagy azok ott tán nem a Pirakák?
A Kő Toája megfigyelése helyes volt. Öt Skakdi öt levegőért kapkodó tengeri kígyót cipelt a kezében. A hadúr jelére a három foglyot és az öt kígyót belevetették a stimulált protodermisszel teli tartályba. A Skakdikat annyira lekötötte a dolog, hogy fel sem tűnt nekik a furcsa, zöldes gomolyag, amely az egyik közeli folyóból bukkant fel, egy pillanatra a levegőben lebegett, aztán belemerült a stimulált protodermiszes tartályba.
A folyadék forrni és bugyborékolni kezdett. A Mahri Toák egy alakot láttak megformálódni az ezüstös anyagban, valami iszonyatos szörnyeteget.
- Tudjátok mit – így Kongu –, majd szóljatok, ha vége. Nem hiszem, hogy ezt látni akarom.
- Szerintem a Rendnek nem fog tetszeni ez – mondta Nuparu.
- Szerintem senkinek se fog – mondta Jaller.
Aztán pedig, a szemük láttára az élet egy új, förtelmes formája kezdett előmászni a tartályból…

11.
Milyen hosszú a pillanat törtrésze?
Éppen elég hosszú ahhoz, hogy Lewa felfigyeljen rá, ahogy a kamrában lévők – Artakha, Helryx, Miserix, Tuyet, Axonn, Brutaka, Hafu és Kapura – kezdenek halványodni és eltűnni… s ahhoz, hogy rájöjjön, ő nem teleportálódik velük. Teridax hátra akarta hagyni a Levegő Toáját, kétségkívül valami gonosz szándékkal.
Lewa ezt nem engedte. Mielőtt a pillanat ama törtrésze elmúlt volna, megragadta Brutakát. Kockázatot vállalt – nem is kicsit –, hogy megpróbált rácsatlakozni egy folyamatban lévő teleportációra. De Lewa elszánta magát, hogy akárhová mennek, ő is velük tart.
A következő szempillantásban az űr semmijében lebegve talált magára, a többiek társaságában. Mind közül csak Miserixet nem kísértette a fulladás veszélye, lévén az antidermisznek nincs szüksége levegőre. Ám a világűr hidege előbb-utóbb őt is lebírná. Teridax Makuta az univerzum néhány legerősebb lényét úgy hajította ki, mint a szemetet, és nem valószínű, hogy bármelyikük is túlélné a dolgot.
Lewa megidézte az elemi erejét, amely ebben a környezetben figyelemreméltó cselekedet volt, s légbuborékok vékony láncát hozta létre a kitaszítottak feje körül, kivéve persze Miserixét.
- Fogjátok meg egymás kezét! – kiáltotta a Levegő Toája, mivel látta, hogy csapata tagjai már kezdtek elsodródni egymástól.
Helryx megfordult, és látta, ahogy a Mata Nui robot egy távoli bolygó felé viharzik, hátrahagyva őket. A végtelen óceán világa messze alattuk volt.
- Artakha, vissza tudsz teleportálni minket? – kérdezte.
Artakha egy pillanatra összecsukta a szemeit, aztán a fejét rázva nyitotta ki őket.
- Teridax blokkolja a visszautat. Megpróbálhatom eljuttatni magunkat nyilvánvaló célpontjára, de azt nem garantálhatom, hogy bármelyikünk túlélné az utat.
- Valószínűleg fák meg sziklák belsejében öltenénk testet – mormogta Tuyet. – Így vagy úgy, de végünk.
- Ez nem harcoshoz méltó halálnem – morgott Axonn.
- Teridaxot meg kell állítani – így Brutaka. – Meg kell tennünk bármit, függetlenül a kockázattól.
Artakha bólintott. Ám mielőtt bevethette volna nagy erejű képességét, egy lyuk jelent meg előtte az űrben. Egy páncélozott kéz nyúlt ki, hogy megragadja karját, majd a többiekkel együtt berántotta az átjáróba.
Egy nyirkos kőpadlón kiterülve ébredtek kilencen. Kapura fedezte fel elsőnek, hogy a padló mozgott, mi több, lélegzett. Felordított, és talpra állt, majd a fal felé hátrált. A fal téglái kinyúltak, hogy átkarolják, s erősen magukhoz szorították.
Egy páncélt viselő alak, kinek szája visszataszító vigyorba rögzült, kilépett az egyetlen ablakon át bejutó fénybe.
- Bosszantó, míg hozzá nem szokik az ember, nemde?
Miserix szemei összeszűkültek.
- Én ismerlek téged. Te a megmentőim közt voltál Artidaxon. Te voltál az, amelyik nem fogta be a száját. Hová hoztál minket?
Helryx olyan egyenesen állt a mozgásban lévő talajon, ahogy tudott, s elővette fegyverét.
- Vezon – mondta. – Magyarázatot kérek.
- Még csak meg se köszönitek? – mondta az őrült Skakdi. – Azt leshetitek, hogy legközelebb is kimentselek az űr sötétjéből, még akkor is, ha most csak ő kért meg rá.
- Ő? – így Axonn. – Ki?
- Óh, hát még nem mutattalak be? Milyen modortalan vagyok – mondta Vezon. – Amott van, az árnyakban.
A teremben lévők mind egyszerre fordultak meg abba az irányba, amerre Vezon mutogatott. Alig tudták kivenni a padlón ülő alakot, kinek lábait és karjait láncokra verték. A láncok kígyók módjára tekergőztek.
- Csak óvatosan – tette hozzá Vezon, hangosan suttogva. – Tudniillik nem egészen épeszű.
- Matorán – szólt egy hang a sötétségéből –, elképesztő… és a többiek… milyen büszke vagyok. Ha tudnám, mindegyikőtöket megölelném.
Helryx két lépést tett meg előre, s azt mondta:
- Ez megint valami trükk, Vezon? Ki ez itt?
Vezon kitartotta a kezét, hogy útját állja.
- A te helyedben ezt nem tenném.
- Nem vagy az én helyemben – csattant fel Helryx, s arrébb lökte őt.
Egészen az árnyék széléig jutott, amikor a páncélzata hirtelen elkezdte szorítani. A Víz Toája levegőért kapkodva esett hátra.
- Pedig jobb lett volna, ha ott lettem volna – így Vezon. – Úgy nem fájna.
Axonn nekicsapta Vezont a falnak, s a tébolyodott torkának nyomta a karját.
- Válaszolj, Vezon. Most.
- Ha válaszokat akartok – küszködött Vezon –, tőle kérdezzetek. Végtére is ő a Nagy Lény, nem én.
Fanyar kuncogás hallatszott a sötétből.
- Egy Nagy Lény, igen… annak hívtak engem… és fivéreimet meg nővéreimet. Angonce egyszer azt mondta, a legrosszabb, ami valaha történt velünk, hogy megkaptuk azt a nevet, mivel mindenki hitte, illik ránk. Talán igaza is volt… talán ezért vagyok ide bezárva. De most ti itt vagytok, hogy kimentsetek.
Lewa Nuva kitekintett a cella ablakán. Meglepve látta, hogy odakint egy végtelen nagy erdőség húzódott, amely jóval nagyobb volt annál a dzsungelnél, amelyet Mata Nui szigetén az otthonának nevezett.
- Hol van az „itt”? – kérdezte.
- Igaz is. Honnan tudnátok? – így a Nagy Lény. – Üdvözöllek, barátaim, Bota Magnán.
___

Pridak haraggal tombolva tápászkodott fel.
Megállapodást kötöttek az Árnyékossal. Ő, Kalmah és Mantax újraszervezték hadseregeiket, Ehlek pedig visszatért a vízbe, hogy összegyűjtse sajátját. Carapar felől már nem hallottak egy ideje. Úgy szándékozták, hogy amint az Árnyékos ráereszti a vírusokat Teridax Makutára, támadásba lendülnek. Az univerzum ismét az ő uralmuk alá kerülne.
Ám nem történt semmi. A kitűzött időpont eljött és el is múlt, s csak egy heves földrengés jelezte, mikor történt. Pridak eleinte úgy vélte, ez annak a jele, hogy az Árnyékos sikerrel járt. Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy semmi sem változott. Még mindig Teridax uralkodott.
Most döntés elé kényszerült. Vagy Metru Nuiba vonul, és megkockáztatja a Makuta kezei által való halált, vagy egy helyben marad, ahol a serege fellázad ellene. Nagy bolond volt, hogy valaki másra hagyatkozott, gondolta. Az Árnyékos, hogy a népe egyik régi szólásával éljen, „vagy meghalt, vagy elinalt”.
Pridak körbenézett. Légiója felfegyverkezve és harcra készen állt. Harcos volt, egy hódító. Nem volt más választása.
- Induljunk! – kiáltotta, seregének éljenzésére.
___

Egy kamra belsejében Xia szigetén, a padlót értékes fiolák összetört darabjai borították. Tartalmuknak – és az Árnyékosnak – nyoma veszett. Senki sem kereste őket. Mindenkit lekötött annak a rejtélye, hogy miért halt egy kiós körzetben minden Vortixx szörnyű halált… és hogy a szigeten ugyan mi lehet képes miszlikbe őrölni valakit a nélkül, hogy nyomokat hagyna.
___

A Mahri Toák döbbenten figyelték, ahogy az új életforma előbújik a stimulált protodermisszel teli tartályból. A Zyglak, Vortixx, egy stelti munkás és az öt életben maradt Piraka egyvelegét a barbár Skakdik hozták létre egy bonyolult rituálé részeként. S most elszabadult.
Rettenetes volt.
Gyönyörűséges volt.
Négy méter magasan állt, csillámló arany bőrrel, erőteljes izmokkal, és metsző, zöld szemekkel, s egy jóságos teremtőhöz illő tekintettel nézett le az összesereglett Skakdira. Szemkápráztató kinézetétől mindössze kissé hüllőszerű arca ütött el.
- Élünk – mondta. – És éhezünk.
- Ez nem tetszik nekem – mondta Jaller.
- Nekem már vagy egy egész éve nem tetszik semmi sem – felelt Kongu.
- Szerintetek… szerintetek megeszi őket? – kérdezte Hahli.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne – így Hewkii. – De valami azt súgja, annál rosszabbat akar.
- Ti most megetettek – mondta az új teremtmény. – És cserébe csodálatos ajándékban részesültök.
A Skakdik közelebb húzódtak. Ellentmondott természetüknek az óvatosság, és az pedig, hogy valaki adni akar nekik valamit – nem pedig elvenni tőlük – új és tetszetős gondolat volt. Ahogy egyre közelebb értek, alkotásuk behunyta szemeit, s arcán az örömmámor jelei mutatkoztak.
- Ez most… eszik? – kérdezte Nuparu. – De mit?
- Én nem tudom, de gondoskodjunk róla, hogy ne mi legyünk a második fogás – mondta Jaller. – A Skakdik nem figyelnek, meg az a… akármicsoda sem. Készüljetek.
- Igen – mondta az aranypáncélos lény. – Mennyi zamat. És mennyi mindent adhatok érte.
- Ez lesz az – így Jaller. – Akármire is készül, most fogja megtenni. Úgyhogy gyorsan… gyorsan…
Jaller összezavarodva elhalkult. Volt valami, amit a Mahri Toának sürgősen meg kell tennie. De micsoda? Csak arra emlékezett, hogy fontos.
Hirtelen minden kristálytiszta lett. Hogyhogy eddig nem értette? Hiszen olyan nyilvánvaló.
- A Skakdi a felsőbbrendű faj – mondta csapattársainak. – Erősebbek, okosabbak… nem szabadna ellenük szegülni. Követnünk kell őket.
- Szerinted… szerinted megengednék, hogy szolgájuk őket? – kérdezte Hahli.
- Még ha nem is… még ha meg is ölnek – mondta Hewkii –, van ennél szebb halál?
Fegyvereiket elhajítva, az öt Mahri Toa felágaskodott, és elindult, alig várva, hogy új mestereik parancsait teljesítsék.

Legközelebb: Az uralom a végéhez ér

12.
Teridax szemügyre vette az útjában álló három árnyék-Takanuvát. Ennek az univerzumnak a Teridax Makutája – az, aki azon óriásrobotot irányította, melyben milliók éltek – küldte őket, hogy végezzenek vele, valamint kísérőjével, Mazekával. Jó terv volt. Elvégre egy Takanuva is nagy kihívás – három megrontott már egyenesen halálos.
Teridaxnak egy sor saját ereje volt, amik közül választhatott. Hajdan, saját világában, nagyszerű harcosnak számított. Kétségkívül Makuta azt várta, hogy egy apokaliptikus, végső ütközetben méri össze erejét a három Takanuváéval, aztán alulmarad, és pár percen belül szörnyű halált hal. Mazeka valószínűleg még addig se bírná, bár a matorán gondoskodna róla, hogy gyilkosai ne felejtsék el egykönnyen a harcot.
Áh, Makuta, gondolta Teridax. Egyazon lényei vagyunk két külön világnak, én mégsem vagyok te. Te egy tervező vagy… cselszövő… nem szereted bepiszkítani a karmaidat, ha elkerülheted. Ezernyi módot ötölnél ki arra, hogy küzdhetnél meg a Takanuvákkal távolról… de egyik se lenne hatékony.
Teridax előrántotta harci pörölyét. Az sose jutna eszedbe, hogy ezt tedd.
Támadott. A meglepett árnyék-Takanuvák észbe sem kaptak, Teridax meglendítette kalapácsát, és arcon csapta vele az egyiket, darabokra zúzva a maszkját. Megpördülve egy újabb pörölycsapást mért a második Toa mellpáncéljára, mitől az középen széthasadt. Mazeka akcióba lépett, s egy ollózással elkapta és leterítette a harmadik Takanuvát. Teridax pedig elintézte, hogy ne keljen fel többet.
Az immár álarc nélküli Toa előrebotorkált, és gondolkodás nélkül szórta kezeiből az árnyékenergiát. Az egyik lövés vállon érte Teridaxot, és súlyosan összeroncsolta a páncélját. Ám az idegen univerzumbéli harcosnak nem adatott meg az a luxus, hogy fájdalmat érezzen, vagy a nyíláson kiáramló antidermisz miatt aggódjon. Hasba rúgta a Toát, s ezzel egy időben körbelendítette kalapácsát, hogy megállítsa a másik Takanuva rohamát. Ez utóbbi, aki súlyosan károsult páncélzata ellenére még nem adta fel, létrehozott egy örvénylő sötétségködöt, hogy leplezze mozdulatait.
- Majd én – suttogta Mazeka.
A matorán teljesen mozdulatlanul állt, minden érzékét felerősítette. Tudta, hogy az árnyék-Takanuva bármelyik pillanatban lecsaphat, és megölheti mindkettejüket. Ám nem fejtegethette tovább ezt a gondolatot, ha túl akarta élni az ütközetet.
Megvan! A sziklát súroló talp legparányibb nesze, úgy háromlábnyira mögöttük, kissé balra. Mazeka felugrott, a levegőben megpördült, és rúgott egyet. Lába a Toa maszkját találta el, és elferdítette, de nem lökte le róla. Miközben a lendülete továbbvitte őt, Mazeka újabb rúgást mért az árnyék Toa nyakára. A Toa dühödten árnyékindákat lőtt ki, amelyek elkezdték megfojtani a matoránt.
- A pajtásodnak annyi – mondta mosolyogva a gonosz Takanuva. – Te sem fogod sokkal tovább…
Borzasztó roppanás hallatszott. Az árnyék Toa arca elszürkült. Előre támolygott egy lépést, majd összerogyott, közben bebizonyítva, mekkora kárt is képes okozni egy kalapács egy szakértő kezében. Az indák eltűntek, és Mazeka gyorsan feltápászkodott.
- Hol a harmadik? – kérdezte a matorán, miközben feloszlott körülöttük a sötétség.
- Ott – mondta Teridax észak felé mutatva. – És ott – tette hozzá, nyugatra intve egyet. – Ja, meg amott is van pár darab – fejezte be, ahogy lezser módon kelet felé pillantott. – A maszkja összetört. Azt hittem, hátha csatlakozni akar hozzá.
Mazeka hahotázott.
- Tudod, a Toa ezt nem nézné jó szemmel… ők nem ölnek.
Teridax megvonta a vállát.
- Igazán nemes… de elnézve ennek az univerzumnak az állapotát, talán jó lenne, ha néhanapján felrúgnák a szabályt.
- Inkább nekik mondd… - kezdte Mazeka.
Teridax feltartotta kezét, hogy megállítsa.
- Várj. Valami… valami nincs rendben. Gyorsan, ragadd meg a kezem!
Mazeka úgy tett, ahogy kérték, közben Teridax teleportálni kezdett. A világ elhomályosult és eltűnt körülük. Amikor visszatért, ismét az elhagyatott falura lenéző sziklaperemen álltak. Heves rengés rázta meg a földet, és Mazeka alig tudott megmaradni talpán.
- Ahogy reméltem – mondta Teridax óvatosan. – Túléltük a legrosszabbat.
- A legrosszabbat? – értetlenkedett Mazeka. – Mi a csuda történt?
- A Makutátok… elesett – mondat Teridax. – Tovább kell mennünk, de előbb… előbb ki kell találnunk, hogy szereljük meg a sérülésem. Sétálva szeretném elhagyni ezt az univerzumot, nem lebegve.
___

Taipu hozzá volt szokva a sötétséghez. Végtére is egy onu-matorán volt, aki élete javát Metru Nui Archívumában vagy mély bányákban töltötte. Persze nem ugyanaz, ha valaki önként szánja magát arra, hogy a sötétben éljen, vagy ha az összes fény hirtelen kialszik körülötte.
Felmérte a helyzetet. Arccal lefelé feküdt, az Archívum egyik felsőbb szintjének padlóján. A levegőt por töltötte meg. A fénykövek mind összetörtek. Valami hihetetlenül nehéz dolog volt rajta, ami lehetetlenné tette, hogy felkeljen, és megnehezítette a légzést. Mindez egy hatalmas földrengés eredménye volt, amely az imént sújtott le Metru Nuira, nyomában egy kevésbé kártékony utórengéssel.
Taipu megpróbált segítségért kiáltani, de csak rekedt suttogásra volt képes. Úgy döntött, nem ez lenne a legjobb módja a halálnak. De úgy tűnt, kénytelen lesz beérni vele.
Aztán meghallott valamit. Valaki ásott a közelben. Talán rábukkannak? Ismét kiáltani próbált, de csak a torkán akadt a sok por.
Még több zaj jött. Most már hangokat is hallott, ismerőseket. Valaki azt kiabálta másoknak, hogy folytassák az ásást. A hátáról hirtelen eltűnt a roppant nehezék. Taipu érezte, ahogy két erős kéz megfogja a csuklóit, és kiemeli őt a törmelék alól.
Felnézett, és meglátta, hogy Tamaru és Macku voltak a megmentői. Nem messze Kopeke egy másik onu-matoránon segített, akit elkapott a rengés. Macku nekifektette Taiput egy falnak, és leporolta a páncélját.
- Minden rendben? – kérdezte.
Taipu bólintott.
- Mi történt?
Macku felfelé mutatott. Taipu odanézett, és egy irdatlan lyukat fedezett fel, s azon túl olyan kék eget, mint amilyet Mata Nui szigetén látott utoljára. Nem is olyan rég történt, hogy Taipu és a többi matorán rájött, hogy az „univerzumuk” egy óriási robot belsejében van. Valaki szemmel láthatóan most egy nagy lyukat ütött a robot fejébe.
- Azt hiszem, Makuta belefutott valakibe, aki keményebb volt nála – magyarázott Macku. – A robot biztosan halott, és úgy sejtem, ő is. Mindenkit muszáj lesz kijuttatnunk innen, és reménykedjünk, hogy odakint lesz hol élnünk. De addig is… hát, nem te voltál az egyetlen, aki csapdában rekedt.
Taipu felegyenesedett.
- Akkor segítek.
- Pihenned kell – mondta Macku szigorúan.
- Kini-Nuinál netán pihentem, amikor támadtak a Rahik? – felelt Taipu. Körbenézett a keményen dolgozó Tamarun és Kopeke-en. – Nem tudom, hogy Hafu és Kapura hol vannak… de nekem úgy tűnik, a Krónikás Társulata ismét megalakult.
Macku elmosolyodott.
- Hát akkor, legyen, öreg cimbora. Lássunk munkához.
___

Kopaka a homokba dobta fegyverét, és leroskadt egy sziklára. Kimerült, lénye leges legmélyééig… belefáradt a sok harcba, a sok futásba, meg a még több harcba. Úgy tűnt, nem is csinált mást, mióta csapattársaival együtt több mint egy éve felbukkant Mata Nui szigetén. Ahogy végignézett Bara Magna harcmezején, és Makuta óriásrobotjának gigászi tetemén, azon tűnődött, vajon vége-e.
Tahu hívószavára a többi Nuva Toával együtt válaszolt, Lewától eltekintve. A többi Toával ás e világ lakosaival vállvetve megküzdött a Rahkshival, Skakdival és néhány vad, fekete páncélt hordó harcossal is. Tahu egyes egyedül legyőzte a Rahkhsit, és a többiek megadásba verték Makuta seregének maradékát. A Makuta robotot aztán tarkón találta egy égitest, és gyorsabban zúgott le, mint egy lavina az Ihu Hegyen. Most a matoránok és a robot többi lakója egytől egyig kiözönlöttek az összeroncsolt vázból az új világ napsütésébe.
Ereje segítségével létrehozva egy jégrámpát, Kopaka átkelt az újdonsült dzsungel lombkoronaszintjén. Egyedül akart lenni egy kicsit.
Mérföldekre onnan, ahol a többi Toa és a Glatorianok összegyűltek, talált egy megfelelő helyet, ahová leülhet, hogy elmerengjen a jövőjéről. A Nuva Toa beteljesítette végzetét, így eléje tárult a lehetőség, hogy feladja Toa erejét, és Turagává váljon. De egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy egy falut vagy valami előőrsöt kelljen vezetnie valahol.
Persze akármikor visszavonulhat a kalandozásból. Ez egy egészen új világ volt a számára, ahol rengeteg hely várt felfedezésre, s talán valahol még le is telepedhet. Jól esne, ha valami mást is tenne, nem csak az életéért harcolna állandóan. Meglehet, fogalma sem volt, mi lehetne az a „valami”, egyvalamiben biztos volt: a fegyvereit addig nem teheti le, amíg Lewát meg nem találják.
A Levegő Toája napokkal ezelőtt tűnt el. Lehetséges, hogy csak a robot valamelyik másik részében volt, és hamarosan felbukkan. De az is lehet, hogy megsérült vagy valami feltartóztatja. Lewa néha igen idegesítő tud lenni, de mégis Nuva Toa társa volt és… a barátja. Kopaka csöndben megesküdött, hogy felkutatja, akárhol is van.
Az első lépés, hogy beszél a maradék Nuvával, és keresést szerveznek. Mielőtt ezt megtehette volna azonban, valami igen különös dolog keltette fel a figyelmét: a robot felszínének egy része egyszerűen eltűnt. Nem volt se robbanás, se hő, semmi nyoma annak, hogy a fémet felvágták volna. Egyik pillanatban ott volt, a másikban hűlt helye volt.
Még meghökkentőbb volt viszont az, hogy kik jöttek ki a lyukból: egy kisseb seregnyi Skakdi, egy furcsa, aranyszínű teremtmény, és… a Mahri Toa! Nem úgy festettek, mintha túszok vagy foglyok lennének. Mi több, úgy rémlett, nagyon is boldogan vállalták a Skakdik teherhordó állatainak szerepét.
Lewának várnia kell, attól tartok, gondolta Kopaka. A mélyére kell hatolnom ennek, a Mahrik érdekében, ha nem is másért.
A Mata Nui által teremtett új növényzet szerencséjére sokkal jobb búvóhelyet biztosított, mint amilyet a sivatag. Kopaka mérföldeken át követte a Skakdikat és titokzatos „szövetségeseiket”. Amikor elérkeztek az óceán partjához, a banda megállt. Lehetett látni, hogy a Skakdik beszélnek és integetnek az aranybőrű lény felé.
Az bólintott egyet, és megfordult a parton túli szirtek irányába. A sziklaképződmények legmagasabbikán Kopaka döbbent szemei előtt született meg egy hatalmas kastély. A falak kőből voltak, és a tornyok roskadoztak a fegyverektől. Egész Metru Nui elfért volna benne, hézagok nélkül.
Ez nagyon-nagyon nem jó, gondolta Kopaka. Egy Nuva Toa ide már nem elég. Nézzük meg, öt mire képes.
___

Lewa Nuva e pillanatban saját rejtélyével volt elfoglalva. Miután egy Bota Magna nevezetű helyre hozták Helryx Toa, Vezon, Tuyet Toa, Miserix, Brutaka és mások társaságában, egy olyas valaki jelenlétében találta magát, aki állítása szerint egy menekülni vágyó, raboskodó Nagy Lény volt. A csoport tagjai azonnal vitába kezdtek azon, hogy bölcs döntés lenne-e kiszabadítani valakit, aki ekkora lehetséges hatalommal bír és az épeszűséghez ily gyenge szál köti. Lewa hamar megunta a veszekedést, és megtalálta az erődből kivezető utat.
A terület, ahol most állt, az egyik legszebb hely volt, amit valaha is látott, még Mata Nui dzsungeljeinél is lenyűgözőbb. Erejét bevetve a fák fölött szelte a levegőt, és szemét gyönyörködtette a fenséges erdőn, festői patakokon, dimbes-dombos mezőkön, kibernetikailag módosított óriáshüllőkön, és…
Lewa visszafordult, hogy újból megnézze. Igen, az bizony egy gyík volt, a Toa becslése szerint durván negyven láb magasságú. És igen, egyik szeme helyén valóban lézeres nyomkövető rendszer díszlett, fogai csiszolt fémből voltak, és farkát végig áramkörök borították. A Levegő Toája figyelte, miként egy kisebb, sokkal fürgébb hüllőt üldöz. A zsákmány úgy tűnt, könnyedén elmenekül… legalábbis mígnem valami fel nem villant az óriás mechanikus szemében, és a talaj fel nem robbant célpontja előtt. A kisebb küllő hátrarepült, újból és újból körbebukfencezett, majd az erdő talaján ért földet. A nagyobbik egyben lenyelte.
És én még azt hittem, a mi szigetünknek voltak Rahi problémái, gondolta Lewa. Szép nagyra növesztik itt őket.
Lejjebb bukott, hogy közelebbről is szemügyre vegye, de ekkor mozgolódásra lett figyelmes az avarban. Ez alkalommal nem hüllők voltak, hanem falusiak, akik méretben nem különböztek sokban a matorántól. Tartós iramban meneteltek, látszólag nem tudtak az óriás ragadozó közellétéről. Lewa úgy döntött, jobb figyelmeztetni őket.
Kicsit arrébb landolt, nehogy megrémissze a bennszülötteket, majd várt, hogy odaérjenek. Amint észrevették őt, szétterjedtek, mintha be akarták volna keríteni. Lewa karjait az oldalához szegezte, hogy ne tűnjön fenyegetőnek. Amint közelebb kerültek, már látta, hogy néhány tekintetben igenis mások, mint a matorán: nagyon kezdetleges fegyvereket, fejszéket, lándzsákat és fából meg kőből készül buzogányokat hordoztak. Bár volt rajtuk páncél, az a fém és növényzet furcsa keverékéből állt.
Az egyik falusi, nyilvánvalóan a csoport vezére, előrelépett, és megszólította a Toát. Lewa azonban egy szót sem értett abból, amit mondott. Gesztikulálva próbálta átadni az üzenetet, hogy egy hatalmas hüllő tartózkodik a közelben, de a falusiak nem tűntek úgy, mintha értenék, vagy csak nem érdekelte őket. Úgy festett, őt sokkal lenyűgözőbbnek találták. A bátrabbak közül páran megbökdösték és tapogatták őt, mintha hozzá hasonlót még sosem láttak volna.
Most a vezető is mutogatni kezdett, kétségkívül az érdekelte őt, Lewa honnan származik. A Levegő Toája mosolyogva bólogatott, igyekezve jelezni, hogy megérti, majd aztán az erődítmény irányába mutatott. A falusiak közt azonnal kitört a sugdolózás, ami egyáltalán nem volt kellemes hang. Mire Lewa észbekapott, megszámlálhatatlan tőrhegy szegeződött a torkának.
Ja, gondolta a Levegő Toája. Hogy ez is egy amolyan nap.
___

Angonce ősi berendezéseit tanulmányozta. Sokat elárultak neki az újonnan helyreállított Spherus Magna állapotáról. Mata Nui aludni tért, legalábbis ideiglenesen; az eredeti Mata Nui robot és prototípusa mind elpusztultak; Mata Nui nanotechnológiai lakosai valahogy életben maradtak, és kivonultak Spherus Magnára, ahol elvegyültek a helyi lakosokkal.
A Nagy Lénynek örülnie kellett volna mindennek. Végtére is ő és fivérei meg nővérei voltak, akik létrehozták Mata Nuit, és a robotot a küldetésére küldték, amely a bolygó helyreállításában végződött. Ám a dolgok sokat változtak az elmúlt 101000 évben. Ami egykoron ünneplésnek adott volna okot, immár más érzelmeket váltott ki.
Most fel fogják kutatni a Nagy Lényeket, gondolta. El akarják mondani nekünk, hogy minden rendben. Toa és Glatorian, matorán és Agori mind csatlakoznak ehhez az „örömteli” misszióhoz. De nincs minden rendben… és ha elkezdik azokat keresni, akik ennyi dicsőséget és ennyi kínt hoztak erre a világra… attól tartok, nem találnak mást, csak a vesztüket.