Július 1.: Takanuva vagyok, a Fény Toája. Az utóbbi időben – napokban? hónapokban? években? – más dimenziókon utaztam át, és próbáltam eljutni Karda Nuiba. Mata Nui Rendje küldött el utamra, és lényeges információval láttak el, amit a Nuva Toának kell átadnom. Sajnos azonban a maszk, melynek ereje a dimenziók közti térbe taszított engem károsult volt, így az utazás sem ment simán. Remélhetőleg a következő állomás saját univerzumom lesz.

Július 3.: A távolban egy fénypontra leszek figyelmes. Három téves megálló után csak abban reménykedek, hogy ez már Karda Nui lesz. A dimenzióközti űr sodrásával harcolva elindulok a folt felé. Egy átjáró az egy újabb valóságba. Kétségbeesetten beléugrok. A túloldalon nagyot koppanok egy kisebb sárszigeten. Körös-körül zavaros víz és furcsa növényvilág. Megtaláltam Karda Nuit, az univerzum magot, vagy csak egy újabb idegen világba estem?

Július 7.: Egy mocsárban vagyok köddel körülvéve. Időről időre egy csápot vagy uszonyt látok áttörni a sáros felszínen, de nincs sok jele egyéb Rahinak. Ott volnék, ahol szükség van rám? Újdonsült repülő képességemet használva a levegőbe emelkedek. Ekkor veszem észre őt – egy Víz Toát, akit egy csont fehér, csontvázszerű borzadalom zaklat. Nem tudom, hogy az Gali-e vagy sem, de azt felismerem, egy Toa mikor van veszélyben. Lássuk csak, fényt deríthetek-e az ügyre az erőlándzsámmal!

Július 10.: Egy fényrobbanással sikerült elérnem, hogy a lény abbahagyja Toa társam fenyegetését, és felfigyeljen rám. Arra számítottam, hogy rám fog támadni vagy haragosan felordít, esetleg valami más kellemtelenséget fog okozni. E helyett inkább úgy festett, mintha… szomorú és rezignált lenne. Mintha tudta volna, hogy én vagy valaki hozzám hasonló fog jönni, de a józanész ellenére is abban reménykedett volna, hogy nem jövök el. Aztán szellemként leereszkedett a sárba, és eltűnt. Akárhol is vagyok… ez egy igen különös hely.

Július 17: Gali úgy nézett rám, mintha most látna először. "Mi történt veled?", kérdezte. "A páncélod... a maszkod... és én mentem össze, vagy te nőttél?" A páncélom és a maszkom elsötétüléséről eddig is tudtam. Az árnypióca mellékhatása volt, ami Metru Nuin megtámadott. De hogy nőttem volna? Igen, úgy látszik valóban, de nem tudom miért. Mit jelenthet? MEg fog állni, vagy továbbra is növök? Egy Turaga talán tudná a választ, de nem volt egy sem a közelben. Mint a legtöbb helyzetben, amikbe manapság kerültem, majd menet közbe kell rájönnöm.

Július 21: Gali belement, hogy megkeressük a többi Toa Nuvát, de úgy éreztem előbb még meg kell tennem valamit. Elővettem a napórát amit magammal hoztam, és a koszos talajra helyeztem. Rávilágítottam egy fénysugarat, az árnyék pedig keletre mutatott. "Rendben, szóval arra megyek tovább" mondtam. Gali összezavartan nézett rám. "Ez az a napóra, amit Lewa Mata Nui szigetéről hozott el? Hogy zsugorodott össze? És mire használod?" Legalább ezeket a kérdéseket meg tudtam válaszolni.

Július 24: "Ismered Mata Nui Rendjét", mondtam Galinak. "Mondták hogy igen. Ők lekicsinyítették a napórát és odaadták nekem. Amikor rávilágítok, azon pont felé mutat, ahol a Nagy Szellemet fel kell ébreszteni." Gali úgy nézett rám, mintha még két fejem nőtt volna... és ahogy a dolgok álltak, el is hittem volna. Épp meg akarta kérdezni, hogy minden rendben van-e velem, amikor mind a ketten egy narancssárga foltot vettünk észre keletre. Gyorsan közeledett felénk, és a sötét énem ösztönzött, hogy készüljek a harcra. Egyre nehezebb volt visszatartani ezeket a gondolatokat - és talán ebben az esetben helyes is volt. Végülis, egy narancssárga Toát sem ismertem.

Július 28: Mindenre felkészültem, ahogy az észbontó sebességgel száguldó narancs folt közelebb ért. Galit ellenben mintha nem zavarta volna a közeledése. Egyik kezét a karomra helyezve jelezte, hogy minden rendben. Mint kiderült, a folt nem volt más, mint Pohatu, habár másként nézett ki, mint az a Kő Toa, akire én emlékeztem.
Egy pillanat erejéig szemügyre vett engem, mielőtt kijelentette:
- Nem nagyon jön be ez a színváltozásod.
- Te beszélsz! - feleltem. - Narancs lettél.
- De rajtam legalább jól áll - mondta vigyorogva Pohatu.

Július 31: Pohatu, Gali és én kelet felé repültünk, amerre a két barátom a többi Toa Nuvát vélte. Út közben elmagyarázták mi történt eddig - megérkezésük Karda Nuiba, az itteni Makuták felfedezése, és a felfedezés hogy fény matoranokat változtatnak árny matoranokká. Ez az utolsó undort keltett bennem. Mostmár tudtam, hogy a múltban fény matorannak kellett hogy legyek, bár azok az emlékek blokkolva voltak. Valószínűleg együtt dolgoztam pár olyan Matorannak, akiket a Makuták átváltoztattak. Talán jó barátok voltak. Akkor és ott megfogadtam, hogy bármi áron - akkor is, ha ez azt jelenti, Mata Nui kómában marad, ha az életembe kerül - Meg fogom gyógyítani az árny Matoranokat!

Augusztus 4: Csak pár perce repültünk amikor Gali meglátott valamit alattunk. Egy pillanattal később, én is - fél tucat rovar, mind 7 láb magas, a mocsár felszínéhez közel repülve. Mindnek négy karja volt, tüskékkel a végükön. "Mik ezek?" kérdeztem. "Úgy tudom Niazesknek hívják őket," válaszolt Pohatu. "Valamiféle kiskedvenceik a Makutáknak, amik valahogy nagy kedvencekké alakultak. Jobb távol maradni tőlük, ezek --" Egy mérges zümmögés szakította félbe. A Niazeskek észrevettek és a mi irányunkba repültek!

Augusztus 7: "Nincs erre időnk," dörmögte Pohatu. Erejét használta hogy kőtömböket hajítson a közeledő Niazeskekre. De jó repülők voltak, és kikerülték a támadását. Gali leszedett egyet egy vízcsóvával, de gyorsan közeledtek. Nem keleltt mondani hogy egy csípés a tüskéikből nem csupán fájna. Leeresztettem lándzsámat hogy fény erőmet használjam ellenük... de arra gondoltam, mi van ha nem elég erős? Mi van ha egy vagy kettő átjut és Pohatunak és Galinak baja eik? Döntöttem... és jobb kezemet emeltem, hogy az árny erőt használjam.

Augusztus 11: Tiszta árny erőt bocsátottam a közeledő Niazeskekre. Nekiütődtek, mintha szilárd fal lenne. Forogtak, szédültek, majd a mocsárba zuhantak. Pohatuhoz és Galihoz fordultam, arra várva hogy gratulálnak a győzelemért. De amit a szemükben láttam, az félelem volt. "Ez... meg...mi volt? " kérdezte Pohatu. ÉS miközben kérdezte, fegyverét rám szegezte! "Volt némi... változás," válaszoltam. "Értem," mondta Pohatu. "Gondolkodtam hogy Metru Nui Makutája életben lehet-e, és ha igen, merre van - azt hiszem most már tudom, igaz?"

Augusztus 14:
- Megőrültél? - mondtam, ahogy Pohatut bámultam. - Azt hiszed, Makuta vagyok?
- Hát, nem is úgy festesz, mint egy Fény Toa - felelt a Kő Toája, még mindig felém célozgatva fegyverével. - És már mindnyájunkat átejette korábban is a Makuta.
Gali szeme Pohaturól rám szegeződött. Most már ő is kételkedni kezdett -- de ki hibáztathatná őt? A méretem megnőtt, és a páncélom sem arany és fehér színekben úszik, hanem fehérben és szürkében. Őszintén szólva, ha tényleg egy magát a Fény Toájának tettető Makuta volnék, igazán pocsék munkát végeznék.
Törtem a fejem, miként bizonyíthatnám be, hogy én én vagyok (próbáljátok csak ki, nem könnyű). Használhatnám a fény erőmet, de arról Pohatu csak azt hinné, hogy valami Makuta illúzió. A maszkerőmmel bizalmat sugározhatnék bele, de valami azt súgta, hogy mihelyt megérezné a modorbéli változást, rögtön tüzet nyitna.
- Ha valóban Takanuva vagy, akkor sajnálom - mondta Pohatu. - De ha nem, akkor fabatkát sem ér az életünk. Úgyhogy adok tíz másodpercet, hogy okot adj rá, miért ne "églőjjek" téged foszlányokra. 1... 2... 3...

Augusztus 18: "6 ... 7 ... 8 ... 9 ..."
"Mi az a Toa?" kiáltottam hirtelen.
Pohatu megállt a visszaszámolásban és rám nézett, zavartan. "Ez mit jelentsen?"
"Mikor először felébredtetek Daxián," mndtam, sietve. "Azt mondták nektek, Toák vagytok, és a válaszod az volt, 'Mi az a Toa?' Nem voltak Makuták ott, szóval hogy tudna valamelyik is erről?"
"Csak egy probléma van," mondta Pohatu. "Te sem voltál ott."
"De láttam," bizonygattam. "Láttam a teremtésetek, kiképzésetek, láttam a csapatot Avohkah-hal küzdeni itt. És láttam a vihart ... ezért vagyok itt."
Támadt egy ötletem. Galihoz fordultam. "Emlékszel, tavaly, mikor én még csak Takua a Krónikás voltam? Kialakítottál egy mentális kapcsolatot velem, hogy lássam, mi történik mikor Makutával harcoltatok. Meg tudod csinálni újra?"
"Én ... én nem tudom," mondta Gali.
"Ne tedd," mondta Pohatu. "Makuta imádná ha bejuthatna a fejedbe."
"Meg kell tennie," mondtam, "Ez az egyetlen mód. Bele kell néznie a fejembe, és ha nem tetszik neki amit lát ... megölhetsz, itt és most."


Augusztus 21.: Gali Toa becsukta a szemeit. Pár pillanat múltán átjárt az az egyedülálló érzés, ahogy az elméje belém hatol. Egy pillanatra az ő szemén keresztül láthattam magam (Ami elég zavaró volt, ugyanis eddig fel sem fogtam mennyire megváltoztam). Majd éreztem, hogy a kapcsolat megszűnik, ahogy ő elenged. Pohatu utána nyúlt és elkapta, nehogy lezuhanjon.

"Hihetetlen" mondta gyengéden "Egy hely, ahol Mata Nui meghalt... Egy, ahol a Toa diktátorként uralkodik... Az idevezető utad... eseménydús volt Takanuva"

"Szóval ő az?" Kérdezte Pohatu

"Ő az" erősítette meg Gali "Talán sötétebb és nincs meg benne Takua, vagy annak a hősnek az ártatlansága, akit ismertünk... De ő a barátunk"

"Mi újság erre?" kérdeztem

Pohatu messze keletre mutatott. "A Makuták balhéztak egy kicsit, de megvédtük magunk. Felébresztjük Mata Nuit még mielőtt észrevennéd!"

"Ez az," mondtam az égen haladva "amitől a féltem"


Augusztus 25: Pohatu épp hogy felemlítette, hogy még ő sem emlékszik ara, amit mondtam a korai kalandjukról, mikor egy csata kellős közepébe érkeztünk. A Toa Nuvák egy csapat Makutával küzdött, akiket még soha nem láttam ez előtt. Pohatu és Gali feloszlottak, hogy a szélekről támadjanak, míg én középen. Ha a Nuvák meglepődtek jelenlétemtől, akkor a Makuták még jobban. Fény erőim felborították az esélyeket és meghátrálásra kényszerítették az árnyak mestereit keletre.

Tahu nem pazarolt időt a köszöntésemre. Hat kődarabot mutatott fel, és megkért, mind olvassuk el. Tartalmazza, ahogy mondta, a titkot Mata Nui felébresztéséhez. Bárcsak tudtam volna osztozni örömükön ... olyan közel végzetük beteljesítéséhez ... de eljött az idő, hogy elmondjam, miért jöttem.

Augusztus 28: Épp beszélni készültem, mikor egy új alak érkezett - egy Toa, akiben, úgy láttam, nem bíznak a többiek. Mikor beszélt, úgy hangzott, mintha csak most tanulta volna meg használni hangját. Egy meglepő történettel állt elő. Kétségkívül, nemcsak hogy az Élet Maszkját viselte - ő volt az Élet Maszkja. Még rosszabb, hogy az Élet Maszkja volt, aki visszaszámolt az egész univerzum megöléséig ... valami egyensúlyhiány miatt, és hogy ez az egyetlen megoldás.

Adtam a többieknek egy percet, hogy megemésszék a híreket. Aztán rám esett a sor, hogy adjak egy kis jókedvet az összegyűlteknek. "Van még egy problémánk," mondtam. "Ha sikerül felkeltenünk a Nagy Szellemet, ebbe a helybe egy energiavihar csap, mely elpusztít mindent Karda Nuiban!"

Szeptember 1: Sokkra, vagy dühre, vágy pánikra számítottam a híreimre. De tudhattam volna. "Akkor csak gyorsabbnak kell lennünk," mondta Tahu. "Be kell jutnunk a Codrexbe. Szóval rajta kell ütnünk a Makutákon és reménykednünk hogy páran bejutnak közülünk. Talán ez az egyetlen esélyünk."

Nem volt időm megkérdezni mi az a Codrex, mert máris a levegőben voltunk, harcolva a Makutákkal. Lewa és Gali kombinálták erejüket hogy egy dühöngő vihart hozzanak létre, amíg én fény erőmmel csaptam le rájuk. A Makuták szépen lassan utat adtak, és akkor láttam meg a ködön át - egy nagy gömbölyű épület, félig betemetve egy lehulló cseppkő csúcsában, és úgy tűnt örökké ott volt és ugyanakkor idegen volt ehhez a helyhez. Ez, jöttem rá, a Codrex.

Szeptember 4: Beerőltettük magunkat a Codrexbe, felhasználva a kulcsköveket hogy átjussunk a körülötte lévő erőteren. Beérve hirtelen megálltak. Ez a hely, értették meg, az ahol voltak az elmúlt 100,000 évben, tartályukban aludva, várva az időt mikor szükség lesz rájuk. Észrevettem hogy Tahu kényelmetlenül érezte magát. De mivel rövid ideje voltam csak Toa, nem hittem hogy meg kéne kérdeznem.

Onua egy gépet kezdett vizsgálni a teremben. Bizonyára megnyomott valamit, mert a terem közepén a padló ereszkedni kezdett. Kíváncsian lepillantottunk a sötétbe, hogy lássuk mi vár ránk odalent...

Szeptember 8:Láttunk egy óriási , üreges kamrát.Amint földet értünk,hat nagy fénykő egy kört formázott.Leereszkedtünk,és felfedezést tettünk.Hat út vezetett a körből.Lewa volt az első aki elérte azok végét.Nem hallottam ,hogy mit mondtak,a következő pillanatban egy nagy fém selyemgubó emelkedett ki a földből.Egy kicsit később eltűnt és a helyén egy karmazsinvörös jármű jelent meg,névtáblájára az "Axalara T9" volt írva.

Lewanak mindig nagy szerencséje volt...

Szeptember 15:

Tudtam hogy vissza kell mennem a mocsárba. Amint Pohatu és Lewa elmentek, dühös lettem. A Makutáknak megkell fizetniük azért amit tettek itt és az egész univerzumban. Megkell semmisítenem őket. Most már tudtam. Mi több már azt is tudtam hogy egyszer én is av-matorán voltam(még akkor is ha most valamiért nem emlékszek rá).Ez azt jelenti hogy ekkor én is azok a matoránok közé tartoztam akik most a szabadságukért harcolnak. Tahu és Gali próbált lebeszélni de én nem halgattam rájuk és elhagytam a Codrexet és visszamentem harcolni.

Szeptember 18:

Kopaka megelőzött. Utolértem amint a Jetraxot üldözte és egy Radiak nevű árny Matoránnal harcolt. Én harcoltam tovább a Matoránnal ,úgyhogy ő követhette a járművet. Radiak felém fordult és a Szürkület Toájának nevezett Le kellett győznöm. Eközben ő arra ösztönzött hogy mutassam meg mennyi fényerő is van bennem.De látva őt valami másra gondoltam,hogy ő nem választása szerint lett árny Matorán. A Makuták átváltoztatták őt és most kikellett találnom valamit hogy megmentsem őt és a többieket .Mi több kikellet hoznom őket Karda Nui-ból ,mielőtt az energia vihar kitör.

Szeptember 22:

Végre megtaláltam Photok-ot, Solek-et,és Tanmá-t,és együtt legyőztük a harcoló Radiak-ot az égben. Nem tudtam még hogyan teljesítsem a feladatot.De annyit tudtam hogy megkell próbálnom. Matorán-ként felnéztem a Toa-ra és olyan szerettem volna lenni mint ők. Most az vagyok ,és itt volt az idő ,hogy hős legyek. Még mindig elmélyedten gondolkoztam ,amikor hallottam hogy Photok kiált és felnézve láttam hogy egy árny Matorán közeledett felém.

Ennyit tudtam összeszedni