Második fejezet

--Se... gíts...-- krákogta az Agori.

--Tarts ki,-- mondta Mata Nui. Tett néhány lépést hátra, futásnak eredt, és Tarduk felé vetette magát. Belekapaszkodott a láncba, és a lendülete elvitte őt és az Agorit a láva fölül. Amikor már majdnem elérték a szemközti falat, Mata Nui széthasította a láncszemeket a kardjával. A lánc elpattant, és ő meg Tarduk a kőpadlóra zuhantak.

--Nem hiszem... nem hiszem el, hogy megcsináltad,-- zihálta Tarduk. --Azt hittem, megsülök.--

--Mi ez a hely?-- kérdezte Mata Nui, aki már felállt, és épp Tarduknak segített ugyanezt tenni.

--Nem hiszem, hogy elhinnéd, ha elmondanám,-- válaszolta az Agori. --De ezt elhiheted: ki kell jutnunk innen, most!--

--Te menj csak,-- mondta Mata Nui. --Én válaszokért jöttem ide, és meg fogom szerezni őket.--

Egy heves remegés rázta meg a kamrát. Lávacseppek lövelltek fel a medencéből, a kőpadlóra záporozva és átégetve magukat a sziklán.

--Az egyetlen válasz, amit itt szerezhetsz, hogy mi történik a halál után,-- mondta Tarduk, aki már az ajtó felé futott. --Gyere!--

Mata Nuinak egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Olyan sok mindenen átment, hogy elérje ezt a helyet, és most el kell innen menekülnie? De Tarduknak igaza volt, itt valami nagyon rossz volt készülőben. A kövek körös-körül megolvadtak, de nem a hőtől. Nem, a szerkezet a szeme láttára változott meg, átalakulva valami mássá. Ha nem tűnik el innen, méghozzá gyorsan, csapdába eshet idelent—így hát futott.

Tarduk, már félúton tartott felfelé a lépcsőkön. Amikor elérte a tetejét, kirohant az ajtón és felmászott a sziklákon. Mata Nui nem sokkal lemaradva követte. Mindketten megfordultak, hogy lássák, amint az egész torony megolvad, mint egy jégtömb a napon.

--Hihetetlen,-- mondta Tarduk.

Mata Nui nem szólt semmit. Tekintetét az előtte feltáruló jelenetre szegezte. Valami kiemelkedett a torony alatti földből, maga a torony pedig szétcsúszott, mintha csak helyet csinálna neki. Az első dolog, amit láttak, az olvadt láva volt, amit gyorsan követett valami, ami úgy festett, mintha egy egész hegy akarná felnyomni magát a föld alól. Tiszteletet parancsoló látvány volt—egy igazi tűzhányó, ami pillanatok alatt született meg.

--A hihetetlen erre nem kifejezés,--morogta Mata Nui. --Ez lehetetlen.--

Tarduk rámutatott a lávafolyóra, ami lassan folydogált ki a kráterből. --Nekem elég lehetségesnek tűnik. De mi okozhatta?--

Mata Nui az útvesztő felé intett. --Ugyanaz, ami ezt az egészet okozta—a Nagy Lények. Ez nem egy természetes vulkán.--

--Honnan tudod?--

Mata Nui elmosolyodott. --Csak annyit mondok, tudok pár dolgot a vulkánokról, amik nem is igazi vulkánok. Maradjunk is ennyiben. Te maradj itt. Én bemegyek.--

--Be abba?-- kérdezte megdöbbenve Tarduk. --Meg fognak ölni!--

--Nem hinném,--mondta Mata Nui, aki már a kitörés felé tartott. -- Azt hiszem, szükségszerű, hogy bejussak... vagy legalábbis, hogy valaki bejusson.--

Figyelmen kívül hagyva a hőséget és a hegy belsejéből jövő baljós morajt, Mata Nui elkezdte megmászni a lejtőt. Kardjával rávágott a sziklára, hogy megpróbáljon bejáratot csinálni. Meglepetésére a szikla könnyedén szétmorzsolódott, felfedve maga alatt a sima, fényesre csiszolt fémet. Rácsapott a csillogó fémre, de kardja lepattant róla anélkül, hagy akár egy karcolást is ejtett volna rajta.

Mata Nui még eltökéltebben folytatta a szikla elmállasztását. Néhány perc múlva talált valamit, ami egy nyílásnak tűnt. Megragadta a kilincset és teljes erejéből húzva, képes volt nyílásra bírni addig, amíg elég szélesre nem tárult ahhoz, hogy becsusszanjon rajta. Újra figyelmeztetve Tardukot, hogy maradjon nyugton; Mata Nui belépett a vulkánba.

Mata Nui tudta, hogy néz ki egy igazi tűzhányó belseje. Épp eleget látott belőlük száz meg száz világon, amik némelyike mellett Bara Magna a paradicsom kicsiny szegletének tűnne. De színét se látták semmi olyannak, mint amit ő most látott.

A "hegy" belseje csövek, vezetékek és huzalok tömkelegéből állt, amik mind remegtek a halk morajtól, ami betöltötte az egész szerkezetet. Az egész olyan zsúfolt volt, hogy még előrejutni is nehezére esett. A csövek forróak voltak, nem hagyva kétséget afelől, hogy a "lávát" pumpálják az építmény teteje felé, ahol kiokádhatják magukból. Hatékony és megtévesztő, gondolta, a Nagy Lények munkáinak két ismertetőjele.

Utat törve a kábelrengetegben, egy kis, nyitott területen találta magát. Az első dolog, amit észrevett, egy óriásrobot tervei voltak a falon; ugyanazok, amiket már korábban is látott a Tajun falva melletti barlangban. Mata Nui elmosolyodott. Neki volt igaza. Voltak itt megtalálnivaló válaszok, mivel ez a hely és az eredeti testének megépítése kapcsolatban állt.

A tervek mellett egy üres képernyő volt. Mata Nui kinyújtotta a kezét és ujjai hegyével végigsimította, mire az életre kelt. Képsorozatok villantak fel elmezsibbasztó sebességgel: vázlatok, számítások, feljegyzések, a tervezés és a kivitelezés részletei. Mindez olyan gyorsan pergett, hogy képtelenség volt tudatosan egyvalamire összpontosítani, Mata Nui mégis úgy érezte, a tudás pontosan ugyanúgy áramlik az elméjébe. Ez nyomasztó és fájdalmas volt, de elviselte. Ez volt az, amiért idejött—ez volt az ő eredettörténete.

Most mindent látott. A korai kísérletet, ami kudarcba fulladt, aminek eredményeképp robotdarabok szóródtak szét szerte Bara Magna sivatagában; a protodermisz felfedezését (egy mesterséges anyag, ami sokféle formában létezhet), a kulcsot eredeti testének megteremtéséhez és a nanotechnológiát, ami benne volt; és végül, hogy miért és milyen célra alkották meg őt.

Egy konfliktus, a Magháború tombolt az anyag fölött, amiben Mata Nui az energizált protodermiszre ismert. Még a Nagy Lények sem voltak biztosak a tulajdonságaiban, de az ezüstös anyag mindent átalakított vagy elpusztított, amihez hozzáért. A bolygó magjából áramlott a felszínre, és a különféle törzsek mind igényt tartottak rá. Csakhogy, amint arra a Nagy Lények rájöttek, az illékony szubsztancia erejének megcsapolása a bolygó pusztulását eredményezte.

Amikor erőfeszítéseik a háború befejezésére kudarcot valottak, megépítették a Mata Nuinak nevezett óriásrobotot. Célja: elhagyni a bolygót, mielőtt az szétesik és beutazni az univerzumot, ismereteket szerezve, hogy megakadályozza egy ilyen borzalmas háború újbóli kitörését. 100 000 év múlva Spherus Magna darabjai már elég stabilak lehetnek ahhoz, hogy újból összerakják őket. És ez az, amiért Mata Nui igazából létezik—hogy meg nem történtté tegye alkotói hibáit és meggyógyítsa a világot.

Ez az! Ez az a feladat, amit meg kell tennem, ujjongott magában. A végzetem, hogy újraalkossam Spherus Magnát olyanná, mint amilyen a Szétesés előtt volt... hogy a bolygó három darabját újra eggyé tegyem.

Most már minden világossá vált. Épp visszafelé tartott az univerzumban tett felfedezőútjáról, Bara Magna felé, amikor a gonosz Makuta belülről támadta meg. Eszméletlenné téve, becsapódott Bara Magna óceánjába. Az ütközés ideiglenes károsodást okozott a robot memóriaközpontjában, emiatt elfelejtette küldetését. Még akkor sem rendelkezett célllal, amikor a Toának nevezett hősök csapata felébresztette őt. Mielőtt beindíthatta volna önjavító képességét, és visszanyerhette volna a tudást, amire szüksége volt, Makuta átvette az irányítást a robot felett, és száműzte Mata Nui öntudatát az űrbe. Véletlen vagy gondos tervezés által, de végül eredeti célállomásán, Bara Magnán kötött ki.

Végre felfegyverkezhetett a tudással, amire szüksége volt, de ugyanakkor a következményei megrázták őt. Hogy teljesítse küldetését, szüksége volt az eredeti testére, vagy valami ahhoz hasonlóra. Ami még rosszabb, hogy a bolygó újjáépítésének feladatához nem egy, hanem két robot ereje volt szükséges.

Arra számítottak, hogy lesz egy második is, értette meg. A Nagy Lények azt tervezték, hogy építenek egy második Mata Nuit! De sosem jutottak el odáig... talán a bolygó vége túl gyorsan jött el, vagy talán megölték őket. És... én nem végezhetem el a küldetésemet egyedül. Nem tehetem meg azt, amiért megalkottak.

Mata Nui a padlóra rogyott. Egész létezése alatt először, valóban legyőzve érezte magát. A reményt, amihez még száműzetése alatt is ragaszkodott, eltörölték. Még ha vissza is szerzi régi testét, nem tudja—

--Mi a baj?--

Mata Nui a hang irányába fordult. Tarduk volt az, aki, parancsának dacára, követte őt. Kisebb és sokkal agilisabb lévén, az Agorinak nem volt probléma átnavigálnia magát a vas és a huzalok dzsungelén.

Nem látva rá okot, hogy titokban tartsa, Mata Nui mindent elmondott neki, amit megtudott. Tardok megfeszítetten hallgatta. Amikor végzett a történettel, ő odament a tervekhez és rájuk mutatott.

--Nem tudom, mit csinálhatnánk a régi, öhm, testeddel,-- mondta. --De az alapján, amit mondasz, van számodra egy második is. Ott fekszik Bara Magna sivatagában, nemde?--

Mata Nui bólintott. -- Igen, csakhogy már vagy 100 000 éve halott. Nincs energiája. És még ha aktív is lenne, az egész instabil.--

Tarduk összeráncolta a homlokát. --A stabilitásban nem vagyok biztos, de az energiát illetően... mire emlékeztet ez téged?--

Mata Nui körbenézett. Hát persze. Annyira lefoglalta őt a múlt megismerése, és aztán a nyomasztóan küldetésének sikeressége ellen szóló esélyek, hogy eddig nem jött rá.

A "vulkán" egy erőmű volt.

--A tervek,-- mondta a padlóról felkelve. --Hát ezt készítették itt—a testem erőforrását! És ha azt tervezték, hogy építenek egy másik robotot...--

--Akkor lehet itt egy második erőforrás is,-- fejezte be Tarduk. --Érdemes lenne megkeresni, nem igaz?--