Az utazás vége
Írta Greg Farsthey

Prológus

Több, mint 100 000 évvel ezelőtt...
Angonce céltudatosan haladt egy üres kőfal felé kamrája hátsó részében. Ahogy a magas, szikár alak közeledett, a falat alkotó téglák megpuhultak és megváltoztak, egy nyílást formálva. Ő az új ablakon át kitekintett a hegyekre és az alanti erdőre, és sötét szemeiben szomorúság és bánat ült.

Azelőtt gyakran üldögélt itt Spherus Magna szépségén elmélkedve. Bara Magna déli sivatagától kezdve a nagy északi erdőségig, ez a lenyűgöző kilátások és végtelen tudományos lehetőségek helye volt. Angonce élete legjavát azzal töltötte, hogy felfedezze rejtélyeit, és remélte, még több évet tölthet a felkutatásukkal.

De most úgy tűnt, hogy ez nem így lesz. Elvégzett minden tesztet, amit csak kigondolhatott, és újra meg újra leellenőrizte felfedezéseit. Mindegyikből ugyanaz jött ki: Spherus Magna pusztulásra van ítélve.

Hogyan jutottunk idáig?, tűnődött Angonce, Hogy hagyhattuk eddig fajulni a dolgokat?

Ő, testvérei és nővérei tudósok voltak. Elméleteik, felfedezéseik és találmányaik sokféleképpen formálták át a bolygót és változtatták meg lakosai, az Agorik életét.
Hálából, már réges-régen Spherus Magna uralkodóinak nyilvánították őket. Az Agori úgy hívta őket: Nagy Lények.

De egy világ vezetésének ügyei—viták eldöntése, a gazdaság menedzselése, foglalkozás a védelmi kérdésekkel, aggódás az élelem- és felszerelés-készletek miatt—mindezt a Nagy Lények figyelemelterelőnek találták. Ők építeni, vizsgálódni, feltalálni akartak, nem felügyelni, ítélkezni és szabályokat hozni. Tisztában voltak vele, hogy ezek létfontosságú kötelességek, de jobb, ha valaki más végzi el őket.

És így, a Nagy Lények azt tették, amit mindig, amikor problémával találkoztak: megteremtették rá a megoldást.

A Nagy Lények kiválasztottak hat harcost, egyet-egyet mindegyik faluból, és felruházták őket az erővel, hogy irányítsanak egy-egy elemet: a tüzet, a jeget, a vizet, a növényi életet, a sziklát és a homokot. Maguknak a harcosoknak megváltoztatták testi kémiájukat, közelebb hozva mindannyiukat az eggyéváláshoz a saját elemükkel. Végül, átadták nekik újonnan készített Elemi Lord fegyvereiket és páncéljaikat, olyanná téve őket, mintha a világ természeti erőinek jelképei lennének.

A Nagy Lények még egy dologgal megajándékozták az Elemi Lordokat: az uralkodás felelősségével az Agorik hat törzse fölött. Napról napra vállalják a kötelességeket, amiket a Nagy Lények annyira megvetettek, és cserébe megengedik nekik, hogy zavartalanul uralkodhassanak.

Az első hibánk, gondolta Angonce, Bár távolról sem az utolsó.

Elfordult az ablaktól, ami azonnal szilárd fallá alakult vissza. Itt volt az idő szembenézni az igazsággal. Előbb vagy utóbb, a bölcsesség bármelyik keresője szembe találja magát egy kísérlettel, ami rosszul sült el. Ha ez történik, a legjobb, amit tehetünk, az, hogy tanulunk belőle és továbblépünk. Természetesen, a kísérlet minden eredményét el kell pusztítani, hogy megelőzzünk minden előre nem látható kárt, ami a kísérletből fakad.

Az Elemi Lordok egy olyan kísérlet volt, ami rettenetesen rosszul sült el. A Nagy Lényeknek most el kell szabadítaniuk egy új találmányt, hogy elpusztítsák a régit.

Angonce elhagyta a kamrát és lement egy hosszú folyosón, elhagyva egy lezárt ajtót. Tudta, hogy mögötte Heremus és a többiek az utolsó simításokat végzik a végső fegyveren, amit az Elemi Lordok ellen használnak majd. Nem vágyott rá, hogy tanúja legyen ennek. Úgy érezte, inkább a remény látomására van szükség, valamire, ami a szebb holnapokról beszél, és nem a ma tragédiáiról.

Elhagyva ez erődöt, egy tisztásra jutott—és ott volt. Már több millió lábnyi magasan, az előtte álló óriás volt Spherus Magna utolsó, legjobb reménye. Heremus azt mondta, ha ez nem is tudja magával vinni a bolygó fizikai szívét, legalább el tudja vinni eme egykor gyönyörű világ nagy szellemét.

Angonce kedvelte ezt a gondolatot. Amikor eljött az idő, hogy nevet adjanak ennek az új alkotásnak, pontosan tudta, mit fog választani. A programnyelvet használva, ami irányította ezt az óriást, úgy keresztelte: Mata Nui.

A Nagy Szellem.


Első fejezet

Egy magányos alak állt egy ősi erőd előtt. Utazása hosszú volt és rejtett veszélyekkel teli. Most úgy tűnt, mintha hirtelen, és nagyon frusztráló véget ért volna.

A szerkezetnek előtte nem volt látható ajtaja vagy ablakai. Nem volt jele, hogy bárki élne vagy élt volna benne évek óta. Azonban egy Agori friss lábnyomai a közelben azt mondták, ez lehet az a hely. Bizonyos volt benne, hogy a válaszok, amiket keres, odabent vannak. Abban sokkal kevésbé, hogyan jusson hozzájuk.

A neve Mata Nui volt. Egyszer, csupán merő hónapokkal ezelőtt, lenyúlhatott volna az égből és letéphette volna tetőt az épületről. Érzékelők komplex sorai határozhatták volna meg az Agori vagy bármilyen másik személy vagy tárgy helyzetét, amit egy világnyi távolságból keresett. Egyetlen lépéssel sok kiónyi utat tehetett meg.

Úgy érezte, ez egy egész élettel ezelőtt volt. Akkor elméje és szelleme még a mérnöki tudományok csodájában élt, ami vagy 40 millió láb magasra tornyosult a levegőben. Ám kíűzték abból a testből és száműzték Bara Magna sivatagi világára. Ha nincs az Élet Maszkjának ereje, amit viselt, most még teste sem lehetne. Még így is, csak kicsit több, mint hét láb magas volt, sebezhető a fájdalommal, éhséggel és szomjazással szemben, és elvágva a hatalomtól, hogy világokat rengessen meg.

Hét láb magas, tűnődött Mata Nui, tényleg utálok alacsony lenni.

Bara Magna több értelemben is meglepetés volt Mata Nuinak. Barátokra lelt az itt élő Glatoriánok és Agorik között. Bevonták küzdelmükbe a fosztogató Skrall és csontvadászok ellen. Még arra is talált bizonyítékot, hogy alkotói, a Nagy Lények valaha ez a homokot tapodták.

A bizonyíték része volt az az érme, amit egy Agori guberáló, Berix talált. Olyan fémből készült, amit, mint mondták, északon bányásztak, és a mintázat az érme fején megegyezett azzal, ami a Skrall pajzson található. Első látásra úgy festett, mint egy csomó összekötött vonal. Ám ahogy Mata Nui egyre többet tudott meg erről a bolygóról, különösen a Nagy Lényekről és az alkotásaikról, rájött, hogy a mintázat sokkal több volt, mint dekoráció. Ez nem csak műalkotás vagy valami absztrakt fogalom jelképe volt. Ez egy térkép volt.

De vajon, tűnődött, minek a térképe?

A válasz egy Crotesius nevű Agori szívessége folytán érkezett meg, aki elmondta, hogy egy kudarcba fulladt expedíció tagja volt, ami észak felé indult felkutatni az "Útvesztő Völgyét". Anélkül tértek vissza, hogy megtalálták volna, de egyik társuk, Tardok, újra elment, hogy folytassa a kutatást. Mata Nui elhatározta, hogy megkeresi a völgyet és kideríti, mi lehet az útvesztő szívében.

Most ez a küldetés ide hozta őt: egy ajtók nélküli erődhöz egy óriási kőlabirintus közepén. Hetekig tartó utazás és sok-sok veszély után, újabb rejtéllyel szembesült, egyszerű megoldás nélkül.

"A Nagy Lényekre, elegem van ezekből," dörmögte Mata Nui. Hangja visszhangot vert a völgyet körülvevő csúcsokon.

Hihetetlen, de a válasz megérkezett. A szavak az erődből jöttek, bár senkinek nem volt jele, aki kimondhatta volna őket. Suttogásként úsztak át lavegőn, olyan halkan, hogy kis híján elnyomta őket a szellő susogása.

"Mit keresel?"

Mata Nui tett két gyors lépést előre és felnézett az erődre. "Bejáratot." mondta.

Hosszú csönd lett. Aztán a hang megismételte: "Mit keresel?"

"Be szeretnék menni," válaszolta sokkal hangosabban Mata Nui. "de nem látok rá módot, hogy megtegyem."

Ez alkalommal a hang nem habozott felelni.

"Mit keresel? Mi a terhed? Mi hoz neked életet, és halált?"

Tehát nem kérdéseket tesz fel, gondolta Mata Nui, hanem rejtvényekkel zavar össze. Ez az erőd, és az útvesztő, ami körülveszi, úgy van tervezve, hogy távol tartson mindenkit, aki önös érdekből használná a Nagy Lények hatalmát. Tehát ha itt nem adok helyes választ...

Megengedte magának, hogy eltűnödjön azon, vajon Tarduk eljuthatott-e idáig, és ha igen, rossz választ adott-e? És akkor, mi van? Felállítottak-e a Nagy Lények csapdákat, hogy elpusztítsák a lehetséges betolakodókat? Tényleg ilyen könyörtelenek lettek volna alkotói?

Mit keresek? Ez egy nagyon jó kérdés, ismerte be. Amikor először Bara Magnára jöttem, mindössze ki akartam innen jutni és megmenteni a népemet ellenségem, Makuta gonoszságától. Nem tudtam, hogy az eredetem ehhez a helyhez kötődik. Nem tudtam, hogy itt olyan kérdésekre találhatok választ, amiket soha nem tettem fel.

Mata Nui leült földre és rámeredt az erőd kőfalára. Sok gondolatra lesz szüksége, hogy választ adhasson erre a kérdésre.

§§§

"Hol lehet?" kérdezte Kiina. Épp Bara Magna sivatagának dűnéi között állt, szemeit az északi hegységekre szegezte. "Mostanra vissza kellett volna térnie."

Mellette Ackar bólintott. "Talán. De nem tudjuk, milyen messzire kellett utaznia, vagy hogy mit találhatott."

"Vagy hogy mi találhatta meg őt," tette hozzá mogorván Kiina. "Vele kellett volna maradnunk, nem számít, mit mondott."

Ők ketten harcosok voltak, és Mata Nui legközelebbi barátai. Segített nekik megszabadítani a falvaikat a Skrall fenyegetésétől, de nem maradt itt megvárni a köszöneteket. Röviddel azután, hogy a falvak megegyeztek, hogy egy óriásvárossá egyesülnek, Mata Nui elindult, hogy lenyomozza Berix érméjének eredetét. Ackar és Kiina, kiegészítve egy másik harcossal, Gresh-sel és Berixxel vele tartott.

Az út telve volt veszélyekkel, a harcok pedig ádázak voltak. Miután Berix súlyosan megsérült, Mata Nui ragaszkodott hozzá, hogy a többiek forduljanak meg és térjenek vissza a sivatagba. Ackar azzal érvelt, hogy Mata Nuinak túl veszélyes egyedül folytatnia az utat, de ő hajthatatlan maradt.

"Nem, barátaim," mondta. "Rátok itt van szükség, a népeteknél. A visszautat magamnak kell majd megtalálnom."

Most már hetek óta, hogy nyomát sem látták. Ackar ugyanazt az aggodalmat érezte, mint Kiina, de nem látott rá okot, hogy még jobban elrontsa a kedvét.

"Hinnünk kell benne, hogy tudja, mit csinál. Nem ez az első alkalom, hogy egymaga megy el," emlékeztette. "Legutóbb, ez mentette meg az életedet."

"Rendben," mondta Kiina. "Szóval tartozok neki... és én mindig megadom a tartozásaimat. Veled vagy nélküled, én utána megyek."

Ackar tudta, van néhány dolog Bara Magnán, amivel senki sem vitatkozhat: egy felbőszült Skopio, egy éhes scarabax bogár raj, és Kiina, mikor elhatározta magát.

Mellette, eljött a pont, ahonnan Mata Nui igaz barátjának lenni nem jelentette, hogy minden esetben tiszteletben tartották a kívánságait.

"Oké," mondta. "Beszerzem a készleteket. Te találd meg Gresht. Ő is velünk akar majd jönni."

Ackar félig elfordult, de Kiina kinyúlt, hogy megállítsa őt. Amikor visszafordult, valódi félelmet látott a szemeiben.

"Úgy gondolod, jól van?" kérdezte. "Úgy értem, nem képes... tudod... képes rá?"

"Ha bárki vissza tud jönni azokból a hegyekből egy darabban, az Mata Nui." válaszolta Ackar. "Szóval tegyünk róla, hogy ott legyünk üdvözölni őt."

§§§

Mata Nui már órák óta bámulta az erőd kőfalát, fejében forgatva a kérdéseket. Továbblépett onnan, hogy meg próbálja jósolni a helyes választ az elsőre, és inkább a másodikra koncentrált.

Mi a terhem?

Ez könnyű volt: elhagyott egy univerzumot, tele olyan lényekkel, akik tőle függtek. A Toa és a Matorán hajlandó lenne feláldozni az életét érte. Az ő gondatlansága tette lehetővé, hogy a gonosz bitorolja az uralmat az otthona fölött és sodorjon veszélybe minden ott élőt. Most itt volt Bara Magnán, bármiféle támpont nélkül arra nézve, hogy tehetné újra rendbe a dolgokat; odáig süllyedve, hogy őrjítő rejtvényeket próbáljon megfejteni. Ez már több volt, mint frusztráló. A kötelessége az, hogy megmentse a népét, és ő meg közben az idejét pazarolja ilyen—

Várjunk csak, gondolta. Kötelesség... a kötelesség az, ami hajt engem, a felelősség, amit az univerzumom népe iránt érzek. A kötelesség a terhem!

Hirtelen minden világossá vált. A Nagy Lények megtanítottak neki három "erényt", ami szerint neki és a Matoránnak, akit védelmezett, élnie kellett. Ezek voltak az egység, a kötelesség és a végzet. Ha a válasz a második kérdésre a kötelesség volt, akkor talán...

Mata Nui felállt. "Amit, keresek, az... az egység!" kiáltotta.

"Mi a terhed?" kérdezte a rejtélyes hang.

"Kötelesség." válaszolta Mata Nui.

"Mi hoz neked életet, és halált?"

Ugyanaz, ami minden és mindenki másnak is, gondolta Mata Nui. "Végzet," mondta.

Úgy tűnt, az erőd közepének kőkockái a szeme láttára puhulnak meg és olvadnak össze. Úgy nyolc láb magas, négyzetforma nyílás jelent meg az épület alapjánál. Aztán a kő újra kővé vált, és a kapu most már a helyén állt.

Mata Nui rápillantott Clickre, a scarabax bogárra, akivel Bara Magnára érkezése során ismerkedett össze. Most a vállán ült, de jelen pillanatban nem tűnt túl boldognak emiatt.

"Úgy néz ki, mint egy meghívás," mondta Mata Nui. "Mit gondolsz?"

A bogár, nemtetszése biztos jeleként, dühösen csattogtatta rágóit.

"Gondoltam, hogy ezt fogod mondani," válaszolta Mata Nui. "Nos, sajnálom, öreg barátom, de nem azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy idekint álldogálljunk."

Mata Nui belépett a toronyba. Félig-meddig arra számított, hogy egy másik labirintus lesz idebent, de pont az ellenkezője volt igaz. Egy lefelé vezető lépcsősor várt rá, de más kijárat nem volt. Készenlétben tartva kardját, leereszkedett a lépcsőn.

Úgy tűnt, napokig haladtak lefelé, kanyarogva körbe és körbe, vég nélkül. Aztán Mata Nui elkezdte érezni a hőt, aminek egy elsöprő hulláma majdnem ledöntötte őt a lábáról. Rosszabbodott, ahogy mélyebbre ért, de ő eltökélten foltatta útját. Végtére is, nem volt már választása.

Amikor végre elérte a lépcső alját, kellett neki egy pillanat, hogy befogadhassa a hihetetlen látványt. Egy hatalmas kamra nyúlt el előtte, mindenféle berendezés nélkül. A padló közepén egy lávamedence volt, forrva, bugyborékolva és vörösen izzva.

És fölötte, fejjel lefelé és megláncolva, ott lógott Tarduk.