NYOLC

A következő reggel a nap ragyogóan kelt fel Vulcanus falva fölött. Az Agorik ismét munkába álltak: néhányan a Strakk által szétvert fogadót reparálták, míg mások élelmet gyűjtöttek és felszerelést javítgattak. Raanu nemet mondott minden olyan kérésre, ami a keleti falak lebontása és a kövek felhasználása felé irányult. Azzal érvelt, a pillanatnyi veszélynek hátha vége, de a Skrall még mindig odakint van.
- Remélhetőleg a Skrallhoz is eljut annak a híre, hogy miként bántunk a Csontvadászokkal – mondta. – Akkor talán ők is békén hagynak minket.
Azonban Raanunak nem volt sok ideje ilyesmivel foglalkozni. Metus indulni készült, és Vulcanus vezérének meg kellett beszélnie vele valamit. Metus már előre várt a megbeszélésre.
- Több Glatorian kell – mondat Raanu. – Malum nélkül nincs másunk, csak Ackar… és ő meddig képes még minden harcot egyedül megvívni, mielőtt veszíteni kezd?
- Volt itt bőven Glatorian – Gelu, Kiina, Strakk, Gresh –, miért nem bérled fel az egyiküket? – kérdezte Metus.
- Gelu már nem harcol az arénában – felelt Raanu. – A többiek meg évek óta a saját falvuknak dolgoznak. Majdnem az összes első rangú Glatorian. Tudod, milyen nehéz rávenni egy olyat, hogy teljes munkaidőben valaki másnak harcoljon. Nem, ide egy új harcos kell, aki kizárólag Vulcanus számára arat diadalokat.
- Én találtam neked új Glatorianokat – válaszolt Metus, le sem lassítva, ahogy rakosgatta a felszerelését a kocsijára. – De te úgy döntöttél, hogy hírvivőknek használod és megöleted őket. Ez nem az én hibám. Ha továbbra is így akarod pocsékolni a príma alapanyagot, engem ne okolj, ha senki sem akar neked harcolni.
- Kétszer annyit fizetünk – így Raanu.
Metus körbenézett.
- Nektek nincs is annyitok – horkantott.
- Legalább még egyre van szükségünk – mondta Raanu, és hangjába belelopózott a könyörgés. – Majd valamit becsúsztatok a zsebedbe.
Metus bólintott.
- Jól van. És akkor megszervezhetem azt az Ackar-Strakk mérkőzést? Az után, ami a fogadóban történt, szerintem egy rakás vulcanusi Agori szeretné Strakkot veszíteni látni.
- Rendben.
- Akkor megteszem, amit tudok. – Metus felmászott a járművére. – Még valami – ha találok neked valakit, próbáld nem megöletni ilyen hamar, főleg ne ilyen MODERÁLVA! módon, jó?
Mielőtt Raanu válaszolhatott volna, Metus már úton is volt, ki a faluból.
Nem messze tőle Ackar is nézte, ahogy az edző távozik. Metusnak munkája volt, akár az összes többi Agorinak, de Ackar már így is túlságosan sok kezdőt látott, akit beerőszakoltak az arénába, csak azért, hogy egy erősebb és tapasztaltabb ellenfél lekaszabolja. Ezek nagy része – vagy talán egésze – a Raanuhoz hasonló faluvezérek által gyakorolt nyomás eredménye volt. Ám Metusnak is jobban oda kellene figyelnie a harcosaira.
Talán Kiinának igaza van, gondolta. Talán magunkon kívül senki sem vigyáz már a Glatorianokra.
Kitekintett a sivatag felé. Bolygatta az elképzelés, miszerint a Csontvadászok végleg elmentek, csak úgy. A falu védelmei, meglehet, hatékonyak voltak, ám a Csontvadászok még nem is találkoztak a legveszedelmesebbel. Nem vallott Ferora, hogy elveszítse a hidegvérét.
Mégsem látták őket sehol. Felkért néhány Agorit, hogy őrködjenek a kanyon fölött, de semmi. Ennek ellenére még mindig haragudott Raanura, amiért ilyen könnyelműen elküldte a többieket. Tudta, hogy ez hiba, még ha minden jel arra is utalt, hogy a veszély már elmúlt.
A nap a végéhez ért. Mikor az éj leszállt, az Agorik meggyújtották a fáklyákat, hogy a Voroxot távol tartsák a falutól. Ackar további őröket küldött, hogy kutassák át a sivatagot gyanús jelek után. Ő maga sem számított semmi szemhunyásra. Ha bármi is történik, ő felkészült akar lenni.
Csöndes volt az éj. Az Agorik suttogva beszélgettek egymással. Volt valami a sötétben, ami miatt úgy érezték, csöndben kell maradniuk. Ösztönös érzés volt, mintha úgy gondolták volna, a túl nagy zaj kicsalogatja a sötétségből az ott megbúvó szörnyeket.

Ha a Kyry nevet viselő vulcanusi Agorit megkérdik, ős azzal felel, nem hisz a félelemben. Azt sem hitte, hogy három fáklyát sorban kioltani Vorox támadást jelent, vagy hogy egy bogárbolyra lépni egy évnyi balszerencsét von maga után. Az ilyesfajta babonákat a falusiak egy része betartotta, de ő nem. Az efféle félelmek visszatartják az Agorit, túl félénkké teszik őket ahhoz, hogy kimerészkedjenek a falvukból és felfedezzék a világot. Minden kereskedőre és vándorra jutott hat további falubéli, aki sosem hagyta el települése határait. Az ilyen élet nem volt neki való. Ő már felfedezte világa egy részét, és úgy tervezte, tovább fogja folytatni.
Azonban e pillanatban az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a nyugatra fekvő Futóhomok Tengert. Ez olyan volt, mint bámulni a rozsdásodó fémet. Noha volt a térségben pár biztonságosan járható út, a terület nagy része mégis futóhomok volt, amely a sziklaparipákat is pillanatok alatt elnyeli. Még a Vorox sem merészkedett ide.
Egy hang hallatszott az éjszakában, mely olyan lágy volt, hogy azt gondolta, képzelődik. A fémnek ütődő fém hangja volt. Kyry megdermedt, feszítetten hallgatózott. Talán csak a falu zajai visszhangoztak.
Most már semmit sem hallott, csak a homokon susogó szelet. Vagy talán ez nem is a szél? Úgy hangzott, mint egy sziszegés. Valami sivatagi kígyó merészkedett volna közel a faluhoz a fáklyák melegére? Nem, ez ahhoz túl halk volt.
Kyry felnézett a mellette égő fáklyára. A fénye három méteres körben megvilágította a területet, de ugyanakkor nem is látta tőle, ami azon kívül volt a sivatagban. Ha kioltja, a szemei talán alkalmazkodnak a sötéthez, s így észreveheti, ha valami mozog odakint. Másfelől ha egy Vorox bujkál valahol, abban a pillanatban támadásba lendülne, hogy a tűz kialszik.
Most egy újabb hangra lett figyelmes, mely hangosabb volt az előbbieknél. Kyry felszökkent, és azonnal kioltotta a fáklyát.
Egy Thornax kilövő megtöltését neszelte meg.
Csontvadászok! A szó valósággal kirobbant a fejében. Megfordult, hogy figyelmeztesse a falut.
Egy erős kéz szorult rá a szájára. Kyryt elgáncsolták, és feldobták egy sziklaparipa hátára. Egyetlen ütéssel eszméletlen volt.
A Csontvadászok felsorakoztak, és egy sorban álltak Vulcanus és a Futóhomok Tenger között. Mind éhesek és fáradtak voltak, de ez nem számított. Csak a falu volt a fontos, és a pusztítás, amit végezni fognak benne.
Fero kiélvezte a pillanatot. Az előző nap addig várt, míg megbizonyosodott róla, hogy nem követik őket. Aztán kiadta a parancsot, hogy távolodjanak el a magasabban fekvő sivatagtól, és délre, a Futóhomok Tenger felé vegyék az irányt. A parancs még saját Vadászait is meghökkentette. Átszelték a Tajun és Vulcanus közt húzódó pusztaságot, távol maradva az ismert kereskedő utaktól. Amikor elérték a kiszámíthatatlan Tengert, még néhány mérföldet megtettek, mielőtt ismét északra kanyarodtak volna. Olyan irányból fognak rárontani Vulcanusra, amire senki sem számított.
- Támadás! – kiáltotta Fero.