HÁROM

- Ez rossz. Ez nagyon, nagyon rossz – mondta Raanu. Feltekintett Gelura, és meglobogtatta a térképet. – Tudod te, hogy mi ez?
- Rossz? – vetette fel Gelu.
- Rosszabb, mint rossz – motyogta a faluvezér. – Olyan falak vannak ezen a térképen, amik két hete nem is léteztek. Egy ilyen birtokában a Csontvadászok akármelyik védelmi vonalunkon átjuthatnak. Esélyünk sem lenne.
- Akkor még jó, hogy megtaláltam nektek – mondta Gelu. Aztán várt, szemeit Raanun tartva. A vezetőnek valamifajta jutalmat kell adnia neki a szolgálatáért… vagy nem?
De Raanu rá sem hederített a várakozó Glatorianra. A vendéglőben összegyűlt népére figyelt, és azon tűnődött, hányan élnének túl egy Skrall támadást. Nem sokan, gondolta.
- Egy pár Thornax lövő, néhány kard és tőr, csákányok, ásók, kalapácsok – mondta halkan. – Ezek nem fékezik meg a barbárokat. Belovagolnak, elveszik, amit akarnak, és nem hagynak meg semmit – ha nem égetik földig magát a falut is.
Gelunak egyet kellett értenie. Saját kézből tapasztalta, mire képesek a Csontvadászok. Egy Agori csapat, legyen akármennyire elszánt, nem lenne képes ellenállni egy fosztogatásnak… legalábbis közelharcban.
- Talán el kéne menekülnünk – mondta Raanu, kétségbeeséssel nyomasztott hangon. – Kimenni a pusztaságba és újra kezdeni, talán délebbre. Talán ha odaadjuk nekik, amit akarnak, békén hagynak minket.
- Nem valószínű. – A szavak Greshtől jöttek, aki odasétált, hogy kiderítse, mi készítette ki Raanut. – Ha a Csontvadászok tudják, hogy féltek tőlük, addig üldöznek, míg holtan nem estek össze a homokban.
- De mi tényleg félünk tőlük – mondta Raanu. – És nem ok nélkül! Egy hadsereg kéne a megállításukra, és ha nem tűnt volna fel, nekünk nincs olyanunk.
Gelu belekezdett válaszába, de elakadt a hangja. Alaposan át kell gondolnia a következő szavait. Még a végén valami rossz helyzetbe keríti magát. Ugyanakkor, ha ő nem, Gresh kimondaná. Legalább ha ő mondja ki elsőnek, talán képes lesz alkudni a fizetségért.
- Nem kell nektek egy sereg – mondta Gelu. – Hanem Glatorianok – jók, gyorsak, tapasztaltak. Egy kis csapat talán nem lenne képes legyőzni egy egész légiónyi Csontvadászt, de képesek olyan veszteségessé tenni a harcot, hogy megfutamodjanak.
Raanu intett Gelunak, hogy folytassa, de helyette Gresh szólalt fel.
- Értem már. Rekesszük meg, vejük át, csaljuk csapdába őket.
Gelu bólogatott.
- Úgy van. Próbáltál már előcsalogatni egy dűnepókot egy szikla alól? Töviseket növeszt az egész testén és a lábain. Egy idő után felhagysz vele, és könnyebb préda után nézel. Vulcanust is túl szúróssá kell tenni a bevételhez.
Raanu mosolyra fakadt.
- Igen, igen… Tetszik nekem ez az ötlet. Megbánják majd, hogy ide merészkedtek. Hagy fosszanak ki valami másik falut – Vulcanus nem adja meg magát! És te, Gelu? Te vezeted ezeket a Glatorianokat?
Gelu készen állt erre a kérdésre. Úgy tesz, mintha a kéréstől megilletődne, eljátssza, hogy töpreng rajta, aztán beleegyezik – természetesen csak miután Raanu tett egy igen nagylelkű ajánlatot.
- Hogy én? – kezdte, a padlóra nézve. – Nos, én nem is tudom, Raanu, már nem igazán vagyok benne a szakmában…
- Ő nem fogja. Az én feladatom.
Mind a hárman körbefordultak. Ackar állt a bejáratban. Ha bármelyik Glatorian élő legendának tekinthető, hát akkor ő. Még azok is ismerték tekintélyét, akik egyszer sem mérkőztek meg vele. Mára már idősebb volt, talán nem olyan félelmetes, mint az elmúlt évszázadokban, de ha szóra nyitotta száját, minden Glatorian figyelt.
- Ackar – mondta Raanu, kissé elszégyellve magát. – Épp most akartam hozzád indulni. – Átnyújtotta Ackarnak a térképet, és felvázolta a helyzetet. A veterán Glatorian nem mondott semmit, csak bólintott egy kicsit, ahogy áttanulmányozta a pergament.
- Nem biztos, hogy egyetértek Geluval – mondta végül Ackar. – Láttam, ahogy három Vadász megtizedel egy egész karavánt… és hat elpusztít egy előőrsöt. Mi történik, ha húszan, harmincan vagy negyvenen rontanak rátok? Akkor mi lesz?
Raanu mintha megszeppent volna.
- Tehát azt mondod, adjuk fel? Meneküljünk?
Gelunak el kellett nyomnia vigyorát Raanu felháborodott hangja hallatán. Öt perccel ezelőtt az Agori ugyanezt a stratégiát javasolta. Most meg sokkolva hallotta, hogy valaki más is ezt mondja.
- Azt mondtam, nem értek egyet az ötletével – csattant fel Ackar. – Nem azt, hogy nem fogjuk megtenni. Kéne egy hadsereg, de nekünk nincsen. Úgyhogy be kell érnünk azzal, amink van.
- Én benne vagyok – szólt Gresh. – Ez nem az én falvam, de nem fogok ácsorogni és hagyni, hogy a Csontvadászoké legyen.
Ackar Geluhoz fordult.
- Hát és te?
Három Glatorian akárhány Csontvadásszal szemben? Őrültség. Egyáltalán nem ez járt a fejében. Már mindent kitervelt: Raanu beleegyezik az ötletébe, és szép áron felbérli Gelut, hogy induljon el Glatorianokat gyűjteni. Busás jutalom ütné a markát, és nem is vállalna sok kockázatot. De a dolgok megváltoztak, amikor Ackar ahhoz ragaszkodott, hogy a kéznél levő Glatorianokkal védjék meg a falut. Mégis, ha visszautasítja a felkérést, akár meg is feledkezhet arról, hogy itt valaha is megmutathatja az álarcát.
- Oké – mondta Gelu. – Számíthattok rám is. – Azt nem tette hozzá, hogy úgy érezte, mintha a szíve jégtömbbé vált volna, vagy hogy máris kiverte a víz a páncélja alatt. Nem jó ötlet tudatni más Glatorianokkal, hogy félsz.
- Ma éjjel elküldünk két itteni Glatorian gyakornokot Tajunba, hogy átadják az üzenetet Kiinának és Tarixnak – egyikük sem maradna ki egy harcból, ha rajtuk múlik – mondta Ackar. – Gresh, menj vissza Tesarába, találd meg Vastust, meg akit még tudsz. Gelu, te velem jössz.
- Szerinted bölcs ötlet védtelenül hagyni a falut? – kérdezte Gresh.
- Egy vagy két Glatorian amúgy se állítaná meg a Csontvadászokat – mondta Ackar. – Több kell ide – sokkal több. És most van rájuk szükség.
Gresh kitekintett a bejáraton át a falu kormos, elfeketült főutcájára.
- Mostanra Fero már tudatta a népével, hogy elvesztette a térképet.
- Igen – mondta Ackar –, ami azt jelenti, tudják, hogy fel fogunk rájuk készülni. Gyorsan fognak mozogni. Úgyhogy nekünk még gyorsabban kell. Nincs ínyemre védtelenül hagyni a falut, de szövetségeseket kell kerítenünk. Meg kell kockáztatnunk, hogy még a Csontvadászok előtt visszaérünk.

Nem volt idő a búcsúzkodásra. Gresh felszállt homoki cserkészére, és északnak indult. A két kezdő Glatorian nyugatra tartott. Ackar szigorú utasításait követve együtt kell maradniuk, és ébernek kell lenniük. Sötétség leple borult Bara Magnára. Ez volt a legveszélyesebb időszak a sivatagban tartózkodni.
Noha állandóan faggatta, Gelu képtelen volt kideríteni, ő és Ackar merre fognak menni. Türelmetlenül várta, hogy a veterán elmondja Raanunak, hová telepítsenek őröket, és mit tegyenek, ha Csontvadász felderítők tűnnének fel a láthatárban. Ha a helyzet túl reménytelenné fajulna, a falusiaknak el kell égetniük mindent, amit nem tudnak cipelni, délre menniük, visszafordulni a homokviharok leple alatt, és elrejtőzni a Vaskanyonban. Ha szerencsével járnak, a Csontvadászok továbbra is délre tartanak, és a Folyékony Homok Tengerében találják magukat.
- De véssétek jól az eszetekbe, ha akár egy elcsatangolót is meglátnak a kanyon felé tartani, tudni fogják, mit csináltok – mondta Ackar. – Akkor az életetek már egy homokszemet sem fog érni.
Gelu felpakolt egy pár napra elegendő ellátmányt a hátasára. Ackar meglátta, mit tesz, és helyeslően bólogatott.
- Jó ötlet. Az élelmet használhatjuk fizetőeszköznek.
- Én azt terveztem, hogy majd esetleg evésre használjuk – válaszolt Gelu. – Úgy találom, úgy sokkal jobban működik.
Ackar keserűen nevetett.
- Nem javaslom, hogy felhizlald magad, Gelu… oda nem, ahová megyünk.
- Sok szerencsét mindkettőtöknek – mondat Raanu. – Vulcanus minden lakójának reménye fog elkísérni.
- Akkor remélem, hogy nem kell enniük – motyogta Gelu. – Mer' úgy hallom, azt tilos.
A két Glatorian nekivágott északnak. Néhány óráig csöndben vágtáztak, míg el nem érték a Skrall Folyó medrét. Hajdan elegendő víz folyt benne, hogy minden közeli falut ellásson. Most már alig csörgedezett, hála a Skrall által felállított gátnak. Sok Glatorian, köztük Ackar is, kihívta a Skrallt az arénában a gátért. A Skrall minden alkalommal győzött, így a gát a helyén maradt. Gelu arra számított, hogy átkelnek, és észak-nyugat felé haladnak tovább Iconoxhoz, de e helyett Ackar észak-keletnek fordította a cserkészét.
Most már Gelu tudta, hová mennek. És egy cseppet sem tetszett neki.
- Ackar! – suttogta a jég Glatorian. – Egyenest Csontvadász terület felé megyünk. A táboruk innen csak pár napi lovaglásra van.
- Tudom – válaszolt Ackar. – Meg kell állnunk, hogy felvegyünk egy… barátot. Aztán meglátjuk, megfékezhetjük-e a tervüket, mielőtt nekiállnak.
- Meg akarod támadni a Csontvadászokat? – kérdezte Gelu hitetlenkedve. Odanyújtotta kilövőjét Ackarnak. – Nesze. Miért nem ölsz meg most rögtön?
- Csigavér – mondta Ackar. – Arra számítanak, hogy a falak mögé bújunk. Azt várnák a legkevésbé, hogy rájuk támadunk.
- Egy rúgón jár az agyunk – felelt Gelu. – Mit fogunk használni hadsereg gyanánt?
Ackar csöndesen nézett Gelura egy pár másodpercig. Aztán lágyan heherészett, és azt mondta:
- Azt nem akarod tudni.

Gresh hajszolta a lovát. Tesara messze feküdt Vulcanustól. Abban reménykedett, Vastus vagy valamelyik másik Glatorian ott lesz, amikor megérkezik. De ha egy mérkőzésre utaztak, talán meg sem találja őket. Nem volt kibékülve azzal az ötlettel, hogy üres kézzel térjen vissza Ackarhoz.
Magányos, kopár vidéken vágtázott. Bara Magna bizonyos részei mindig is sivatagosak voltak, de hallott olyan történeteket, hogy egyes térségek egykoron zöldebbek voltak, akár Tesara. A bolygót 100 évezreddel ezelőtt megrengető kataklizma a változás oka.
Immár sokadszorra, elmerengett a Skrallon. Mindenki tudott a létezésükről, még az előtt is, hogy a sivatagba vándoroltak volna. Úgy tartották, szülőföldjük a Feketetüske-hegységtől északra, egy, még a Vulcanust is megszégyenítő vulkanikus térség közelében volt. Évezredeken át nem érintkeztek senkivel, még az Iconoxszal vagy a többi északi faluval is mellőzték a kapcsolatot.
Aztán egyszer csak ez is megváltozott. A Skrall leviharzott északról, és Roxtus városában rendezkedtek be, melynek romjait ők maguk építették újjá. Megtiltották a városukba való utazást, és csak a harcolni jövő Glatorianokat vagy kivételezett Agori karavánokat engedtek be. Akik megjárták az utat, egy hatalmas arénáról számoltak be, ami majdnem akkora, mint Atero, harcosokról, amerre csak néztek, és Spikitről meg egyéb veszedelmes vadakról, amelyeket a nézelődők szórakoztatására eresztettek rá Glatorianokra.
Számos Glatorian, aki harcolni indult oda, nem tért vissza soha. A Skrall általában "balesetek"-ként könyvelte el az ilyesmit, vagy pedig azt bizonygatták, a harcosok még épségben voltak, amikor elhagyták a várost, és valami balszerencse érhette őket a haza vezető úton. Az a kevés harcos, aki járt ott és hazajutott, hangoztatta, hogy nem térnek vissza.
A Skrall jelenléte az összes többi falut idegessé tette. Sokan eltöprengtek, eleve miért is zavartatták magukat azzal, hogy egy ilyen sivárságba települjenek. Felélték volna erőforrásaikat? Valami természeti katasztrófa hajtotta el őket? Vagy netán valami ördögibb áll hirtelen megjelenésük hátterében?
Lehet, hogy sosem fog kiderülni, miért tette a Skrall azt, amit. Ami számított, hogy, miután egy ideig azt tettették, hogy a Bara Magna társadalom tagjai akarnak lenni, a Skrall felfedte igazi természetét. Le akarták igázni ezt a világot, és meg volt hozzá a seregük és elszántságuk. A Skrall jelentette fenyegetés tetejére a Csontvadászok naponta növekvő rajtaütései rettentő veszélybe helyezték a falvakat.
Gresh megzabolázta hátasát. Miért dolgoztak a Csontvadászok ilyen keményen Tajun elszigetelésén? És miért vennék célba épp Vulcanust? A Csontvadászok prédái az utazók és kereskedőkaravánok. Nem szokásuk egész falvakat megtámadni. Igaz, Aterót megrohamozták és kifosztották, de az nem a Csontvadászok műve volt.
Hanem a Skrallé.
Lehetséges? Az egész elképzelést ki akarta verni a fejéből. A Csontvadászok nomádok, akik fosztogatással és rosszabb dolgokkal tartják magukat életben. Egyetlen faluval vagy törzzsel kötött szövetségre sem volt szükségük. S nem is kell lepaktálniuk a Skrall-lal a biztonságuk érdekében. Senki sem ismerte jobban a sivatagot a Csontvadászoknál. Ha a Skrall célba venné őket, könnyedén eltűnhetnének a homokban, ahol nem találnak rájuk. Nem lenne értelme, ha a Skrall-lal együtt – vagy értük – dolgoznának.
De mi van, ha ez a helyzet? Ez a kérdés zargatta az agyát. Ha a Skrall egyesítette szervezettségét, fegyvereit, nyers erejét a Csontvadászok villámtaktikájával és területismeretével… akkor Bara Magna összes falvának befellegzett.
Annál is inkább el kell jutnom oda, ahova megyek, és segítséget találni, gondolta komoran, ahogy megsarkantyúzta homoki cserkészét. Most kell megállítanunk őket Vulcanusnál, mégpedig végleg.
Fero hallotta a lovasokat, de nem látta őket. A napkelte még mindig órákra volt, és a sötétségen még a Csontvadászok éles szemei sem képesek áthatolni. Ám hallotta a homoki cserkészek patáinak sebes dübörgését a finom homokon, és megérezte az állatok fáradtságát… és lovasaik félelmét.
Mosolygott. Sietős iramukból megtudta, hogy sürgős a küldetésük, szagukból pedig, hogy régóta lovon vannak. Tudta, hogy a lovasok eszüknél vannak, hiszen ez valóban a rettegés helye.
Fero megfordult, és négy társára nézett. Mindegyikük egy sötéttűz fáklyát hordozott, amely meleget nyújtott a fagyos sivatagi éjszakán, de nem bocsátott ki fényt. Valamennyien veterán Csontvadászok voltak, éjszakai portyán. Mivel a vulcanusi térkép minden bizonnyal Raanu kezébe került, arra számítottak, hogy a falu nem várja meg a nap fényét, hogy segélyhívásokat küldjön. Fero kész volt feltenni egy egész havi zsákmányát arra, hogy a két lenti lovas Vulcanusból való, és a falu védelmére indultak újabb Glatorianokat gyűjteni.
Nagy kár, hogy nem fogják elérni célállomásukat.
Fero suttogva kiadott egy parancsot, majd az öt vadász lelovagolt a homokos lejtőn. Félúton szétváltak: ketten nyugatra, hárman keletre mentek. Fero és két bajtársa a lovasok útjába áll, és támad. Amikor óhatatlanul menekülőre fogják, a két másik Csontvadász fogja eltorlaszolni szökési útvonalukat. Percek alatt vége lesz az egésznek.
És Vulcanus sem fog sokkal tovább tartani, gondolta Fero. Tervezgessen meg készülődjön csak az Agori. Figyeljék csak a homokot a közeledésünkre várva. Nem fogják előre látni, ha jövünk.
Soha, senki nem látja előre.