NÉGY

Pár órányi lovaglás után Ackar váratlanul nyugat felé tört, keresztül a folyómedren. Ahogy átnyargaltak a dűnéken, a hátuk mögött a nap még csak épphogy felkelőben volt. Gelu felfigyelt a homokban a Voroxok jelenlétének árulkodó nyomaira. Minél tovább haladtak, annál inkább megnőtt a nyomok száma. A Vorox alagutak egy igen egyedi mintát hagytak a homokban, melyek mostanra már körbevették a két lovast. Gelu kezével megközelítette a kilövőjét.
Ackar egy előttük magasodó emelkedő felé mutatott, melyet egy kisebb hegylánc dominált. Gelu körülbelül félúton a központi csúcs felé egy barlangnyílást látott.
- Na, oda megyünk – mondta Ackar.
Gelut hirtelen megcsapta egy rossz érzés, hogy már ismeri Ackarnak ezt a "barátját". De mi van ezzel a sok Vorox nyommal? Eleinte nem látott semmi összefüggést – egy pillanatra rá rájött, hogy így jobban tetszett neki.
Úgy 500 yardnyira lehettek a szikláktól, amikor megjelentek a Voroxok, körös-körülöttük kirobbanva a föld alól. Zeskek, a Voroxok kisebb kivitelei is ott kóboroltak, karattyoltak, és fenyegető mozdulatokat tettek a két Glatorian irányába. Gelu a fegyveréért nyúlt, de Ackar megmarkolta a csuklóját, és meggátolta az elérésében.
- Te komolyan azt hiszed, kilövöldözheted magad ebből? – mondta Ackar halkan. – Ha a dolgok túl rosszra fordulnak, eleredünk a barlang felé – azt könnyebb védeni. Addig is hagyd, hogy én intézkedjek. – Ackar szüntetet tartott, majd azt mondta: - Félsz?
Másodpercek teltek el.
- Naná – felelt Gelu.
- Helyes. Akkor ezek szerint nem vagy őrült. Nem szeretem, ha őrülteknek kell fedeznie engem.
Ackar a barlang felé fordult. Felkiáltott:
- Malum! Beszélnem kell veled!
Az összegyűlt Voroxok egymás közt zúgolódtak, és kicsit közelebb húzódtak. Az egyikük kinyúlt, hogy megtapogassa Gelu homoki cserkészét. Gelu visszafogta magát, hogy ne csapjon le pengéjével, ám a tekintet, amellyel a Voroxra nézett, elegendőnek bizonyult a barbár elhajtásához.
- Malum! – kiáltott ismét Ackar. – Mutasd magad!
A száműzött Glatorian megjelent a barlang bejáratában. Skarlát páncélzata itt-ott repedezett volt, másutt homok borította. Malum világéletében nagyobb és erősebb volt Ackarnál, és a pusztaságban eltöltött ideje nem változtatott ezen. Ám Gelu biztosra vette, sok minden más megváltozott – aki homokban él, azzal ez történik.
- Ackar – mondta Malum. Hangját alig lehetett hallani. Meglepődés és elégedettség keveredését lehetett hallani benne, mintha már egy ideje várta volna a régi ökölvívótársával való találkozást. Gelu nem tudta, hogy ez most jót vagy rosszat jelent.
Malum utasítást vakkantott egy olyan nyelven, amit Gelu nem értett. A Voroxok azon nyomban hátráltak három lépést, fegyvereiket viszont nem tették el. Sőt mi több, már nem úgy festettek, mint akik érdeklődve tekintenek a látogatóikra, hanem úgy, mint akik támadásra készek. Ackarnak egy dologban igaza volt – a két Glatorian kelepcébe került, úgyhogy lehetetlenség lenne harccal kiszabadulniuk.
- Mi hozott titeket… birodalmamba? – kérdezte Malum Ackartól. A homoktenger felé gesztikulált, amely minden irányba kiterjedt. – Ha vendéglátástért jöttetek, nem nyújthatok semmit. Élelmért? Vízért? Amim csak van, a népem táplálja.
- A néped? – így Gelu. – Úgy érted, a Vorox? Ők senkinek sem a "népe". Csak egy hajszálnyira vannak a homokdenevérektől.
- Így igaz – mondta Malum. – De a civilizált társadalom nem volt hajlandó befogadni engem. A Voroxok rám találtak, elláttak, és a törzsük részévé tettek. Már nem akarunk többé a világotokról tudni, Ackar. De hála a barátságnak, mely egyszer összekötött, megengedem, hogy te meg a barátod élve távozzatok… ha most azonnal távoztok.
Gelu úgy vélte, ez egy remek tervnek hallatszott. Nem volt gyáva alak – koránt sem, bárkivel kiállna egy harcban, egészen egy Skrallig. De ez a hely kissé túlságosan úgy festett, mint egy Agori "telep", ahol azokat tartották, akik kicsit túl sok időt töltöttek a napon és a homokban, és elment az eszük.
- A segítségedet kérjük – mondta Ackar. – Vulcanus bajban van.
Malum undorodott hangot keltett, és visszafordult a barlang felé.
- Menj haza, Ackar. Menj haza, amíg még tudsz.
- Vulcanus otthont adott neked, Malum. Táplált, fegyverrel és páncéllal szolgált, és királyként tisztelt – mondta Ackar, nyers, de nem erőszakos hangon. – Tartozol neki.
Malum körbepördült, Ackarra szegezte ujját. Arcát eltorzította a harag.
- Én nem tartozom nekik semmivel! Nézz rám. Nézd, hová süllyedtem. "Királyként", igen, míg el nem űztek… míg ki nem mondták, nem vagyok méltó, hogy értük harcoljak és haljak.
- Talán igazuk is volt – mondta Ackar. – Talán nem is vagy méltó.
Síri csönd. A Voroxok közelebb araszoltak. Gelu keze visszatért a kilövőjére. Igaz, esélye sem lenne, de legalább egy pár bestiát magával vinne a halálba.
- Te is érdekelt vagy ebben – folytatta Ackar. – Ezek Csontvadászok.
Gelu mintha úgy látta volna, Malum megrándul kissé. A Csontvadászok a Vorox ősi ellenségei. Míg a Vadászok élelemért vagy utánpótlásért lopják, netán ölik meg az Agorit és Glatoriant, a Voroxot pusztán sportból vadásszák. Noha vadak és kegyetlenek, a Voroxok nem elég okosak ahhoz, hogy elkerüljék a Csontvadász csapdákat, és nem elég gyorsak, hogy lehagyják sziklaparipáikat. A legtöbb, amit tehetnek, hogy a föld alá ássák magukat, ám a vadászok hajlandóak kivárni, míg ismét felbukkannak a felszínen. A Csontvadászok rendkívüli türelemmel lettek megáldva.
- Mesélj – mondta Malum.
Ackar kitálalt mindent, amit tudott, mely nem volt túl sok. Befejezésül elmondta, hogy egy Csontvadász tábor van nyugatra, valószínűleg ott készülődnek a vulcanusi támadásukra.
- Egyre merészebbek – mondta. – És ha ma elintéznek egy falut, holnap elintézhetik a te "királyságod"-at is.
Malum csöndesen lemászott a hegyoldalról. Ahogy megközelítette a Glatorianokat, a Vorox tömeg szétnyílt előtte.
- Nekem fikarcnyit se ér Vulcanus. Égjen csak. De előbb inkább látnám égni a Csontvadászokat. Mit akartok tőlünk, mit tegyünk?

Gresh bedülöngélt Tesarába, homoki cserkészét maga mögött húzva. Az állat pár mérfölddel arrébb majdnem összeesett, így egyedül úgy juttathatta élve a faluba, hogy leszállt róla, és lassan vezette. A gyeplőt átnyújtotta egy Agorinak, aztán elindult az aréna felé.
A falu Glatorian veteránja, Vastus, épp egy gyakorlóedzés közepén volt. Atero eleste óta megállás nélkül képezte magát. Elhatározta, hogy Tesara nem fog ugyanarra a sorsra jutni.
Úgy tűnt, meglepődik, amikor meglátta Gresht közeledni.
- Azt hittem, épp Vulcanusba mész. Mi történt? Lemondták a meccset?
- A falunak nagyobb gondjai vannak – felelt Gresh. Hálásan elfogadta a pohár vizet, amivel Vastus megkínálta. Homok és vas íze volt, de így is egyetlen nyeléssel felhörpintette.
- Nem lep meg, elvégre csak egy Glatorianuk van, aki harcolna értük – nevetett Vastus.
- Igazából már három. Ackar, Gelu… és én. Azt reméltem, te is csatlakozol. – Gresh elmagyarázta, milyen veszély fenyegeti a falut, amilyen tömören csak tudta.
Mikor kész volt, Vastus megrázta a fejét.
- Csak egy blöff. Nem látod? A Csontvadászok azt akarják elhitetni veletek, hogy Vulcanusra pályáznak, így készségesen elejtenek egy térképet. De igazából egy másik falura fáj a foguk – Tajunra talán, vagy erre. Nem fogom Tesarát védtelenül hagyni… és a te helyed is itt lenne.
- Mi van, ha tévedsz? – kérdezte Gresh.
- Akkor Tesara biztonságban lesz – válaszolt Vastus. – És majd kinyitjuk kapuinkat Vulcanus túlélői előtt, ha errefelé jönnek. Figyelj, Gresh, a falvunk népe ránk hagyatkozik, hogy segítsük és védjük őket. Ezt nem úgy tesszük, hogy más helyek meg más törzsek miatt aggodalmaskodunk – had aggódjanak ők magukért.
- Mi mind egyazon világban élünk – replikázott Gresh. – Ami velük történik, az ránk is hatással van.
- Nem. Ez a mi világunk – ez itt, melyet indák szőnek át, és mely szerintem túlságosan is közel van Roxtushoz. Mindketten láttuk, ahogy Atero összedől. Nos, még egyszer nem, az én falvam nem.
Gresh a földhöz vágta a poharat.
- De az bezzeg már nem zavar, ha valaki másé dől össze – mondta, ahogy elsétált. – Bocs, amiért vesztegettem az idődet.

- Ez időpocséklás.
Tarix rápillantott Kiinára. A lány nem először mondta ezt. És őt ismervén, valószínűleg nem is utoljára.
Kettejük lassan lovagolt a sivatagban, és szemeikkel az őket körbevevő terepet fürkészték. Tajun két Glatorianját azért küldték, hogy utánajárjanak egy Agori híresztelésnek, miszerint a közelben vad sziklaparipák egy kisebb falkája tartózkodik. Befogva és megszelídítve hasznosak lehetnek kereskedelmi célokra. De ha szabadon hagyják őket, hatalmás károkat képesek okozni.
- Meglehet – válaszolt Tarix. – De szánjunk rá még egy kis időt. Hogy nézne ki, ha most visszafordulnánk, és elvesztenénk néhány Agorit pár éhes ló miatt?
- Glatorianok vagyunk – mormogta Kiina. – Harcosok – nem felderítők, nem rendfenntartók, és végképp nem idomárok. Ha az arénában van rám szükségük, oké. De semmi másban ne számítsanak rám.
Tarix felsóhajtott. Megértette Kiina érzéseit. Senkinek sem tetszett a világ olyannak, amilyen volt. A Kiinához hasonlók pedig csak menekülni akartak, máshová, akárhová. De nem volt hová menni. Az egyetlen megoldás, ha megpróbálják a legjobbat kihozni abból a világból, amilyük van.
Mostanra már jó pár mérfölddel maguk mögött tudhatták a falut. Ez Tarixot idegessé tette. Mivel az utóbbi időben megnőtt a Csontvadász aktivitás Tajun körül, nem szeretett túl messzire kerülni falvától. Csak egy fosztogatás kell, hogy az egész hely lángokban álljon.
- Nem látok nyomokat – vallotta be végül. – Talán az Agori tévedett, vagy a falka már továbbállt.
- Hát, valami eljött erre – válaszolt Kiina. – Nézz csak oda.
Tarix látta, miről beszélt a lány. Tőlük keletre mintha sötét foltok éktelenkedtek volna a homokon. Amint a két Glatorian közelebb lovagolt, a tárgyak felismerhetőbbé váltak. Mindketten leugrottak cserkészükről, és kilövővel a kezükben odasiettek a helyszínre.
Kiina letérdelt, hogy megvizsgálja a leleményt. Két halott Glatorian feküdt a homokban. Hátas állataiknak nyomuk sem volt, de homoki cserkészek és sziklaparipák nyomai borítottak mindent. Egy közeli dűnében egy törött Csontvadász kard feküdt félig beásva.
- Vulcanusiak, de nem ismerem őket – mondta Kiina. – Ez biztosan múltéjjel történt. Mit kerestek itt kint sötétedés után?
Tarix leírt egy lassú kört, felmérve a környezetüket. Nem látta jelét se Csontvadászoknak, se senki másnak. Akárki is a bűnös, már régen eltűnt.
- Nem tudom. De talán Vulcanusban tudja valaki – mondta Tarix. – Ezt a kettőt visszavisszük Tajunba, és eltemetjük őket. Aztán az egyikünk jobban teszi, ha elmegy a falvukba, és a tudtukra juttatja, hogy elvesztettek két Glatoriant.
- Majd én – mondta Kiina. – Te csak figyelt a falura. Ha bármi baj van, küldj el valakit, hogy visszahozzon.
Tarix a kelti csúcsok felé nézett, és azt mondta halkan:
- Talán jobb, ha már most továbblovagolsz. Ha olyan bajjal nézünk szembe, amilyennel számolok, egyel több vagy kevesebb Glatorian nem oszt, nem szoroz.
Kiinának nem kellett megkérdeznie, hogy mit ért ez alatt. Elég volt ránéznie a homokban lévő Csontvadász pengére.