ÖT

Ackar megállapíthatta, hogy a Csontvadászok bizakodóak voltak. Nem a miatt, mert az éjszaka közepén raktak tüzet, mely mérföldekre ellátszott. Még csak nem is a miatt, mert egymás közt beszélgettek és nevettek, tekintet nélkül arra, milyen jól terjed a hang a sivatagban. Nem, hanem a táborhelyükről terjengő erőteles szag tette nyilvánvalóvá, hogy nem hitték, a közelben van kitől tartaniuk.
A legtöbb Glatorian által használt fegyverekből kilőtt, tövises Thornax gömbök, kinézetük ellenére, nem Agori alkotta tárgyak voltak. Igazából egy ritka növény gyümölcsei, amely Bara Magna sivatagában termett. Ha kellően megérett és megnőtt, a Thornax nagy erejű lőfegyverré vált, és tüskéi akár a páncélzatot is átlyuggathatták.
Ha fejlődése korai szakaszában leszedik és megfőzik, a Thornax annyira megpuhul, hogy ehetővé válik. A gyümölcs zsíros és gumiszerű, rossz ízű, de a szaga még szörnyűbb. Ám a pusztaságok lakói ínyencségként tartották számon. A Csontvadászok vándorútjaik során szedték le a Thornaxot, és egy különösen visszataszító főzetet készítettek belőle. A szellő ennek a szagát sodorta Ackar felé.
Gelu és Malum a két oldalán álltak. Egyetlen Voroxot sem lehetett látni, de ez elvárható volt. A Voroxok ugyanis nem seregként vonulnak. A föld alá ássák be magukat, és a meglepetés erejére hagyatkoznak.
A két Glatorian Malum barlangjában töltötte a napot, stratégiát állítva fel. Időnként Malum hantázni kezdett Vulcanus lakóinak iránta tanúsított bánásmódjáról. Gelu minden alkalommal olyan tekintettel illette meg Ackart, mely azt mondta: "Biztos tuti ez az alak?", de előre tudta, hogy a válasz "Nem".
Ackar leguggolt, és szemügyre vette a Csontvadász tábort. Hideg volt az éjszaka, még Bara Magna átlagához képest is, és a szél, mint egy rozsdás penge hatolt be páncélja alá. Dűnefarkasok elnyújtott, szomorú vonításai hallatszottak a távolból. A falka hívószava volt ez, mely arról tájékoztatott, hogy a vadászat a kezdetét vette.
- Mindenki emlékszik a tervre? – mondta Ackar, ahogy felállt. – Gyorsan mozgunk, és annyit leszedünk, amennyit csak tudunk.
Malum komoran felnézett.
- Amikor első hetemet töltöttem a pusztában, a Csontvadászok rám támadtak. Elvették az ennivalóm, a vizem, és az életem is elvették volna, ha nem bánok ügyesen a kardommal. Egy olyan tervet, aminek része az ő haláluk, nem felejtek el egykönnyen.
- Ööö, pompás – mondta Ackar. – Ha el tudjuk űzni néhány sziklaparipájukat, remek. De a cél az, hogy óvakodóvá, bizonytalanná és aggódóvá tegyük őket a jövőbeli támadásokkal szemben. Az óvatos Csontvadász lassan mozog, és ez időt nyer Vulcanusnak.
Ackar jelzésére a három Glatorian elindult, hogy felvegyék helyzetüket. Tíz másodperccel később éles füttyszó hallatszott, majd a sivatag felforrt az erőszakról.
A Csontvadászok tábora körül Voroxok ásták elő magukat a földből. A sziklaparipák felágaskodtak, megvillantva skorpiófarkukat, miképp a bestiaharcosok feltűntek köztük. A meglepett Csontvadászok küszködtek, hogy védelmet állítsanak fel a kegyetlen támadókkal szemben. A Voroxnak hat másodperc alatt fél tucat Csontvadász esett áldozatául, ám a megmaradók egy felsorakoztak vonalba, és Thornax lövőikkel tüzet nyitottak. A tüskés lövedékek átszakítottak a Vorox osztagon, néhányat megöltek, másokon komoly sérülést ejtettek. Ám leginkább csak arra voltak jók, hogy a támadókat dühvel árasszák el, és újabb rohamra késztessék.
Néhány eszesebb Csontvadász sikeresen eljutott a sziklaparipákhoz, és kivágtázott a táborból. Ackar hallotta az egyikük ordítását, és tudta, biztosan arra tarthatott, ahol Malum várakozott lesben. Jobbján Gelu egy pár további Csontvadásszal vívott, akik saját lábukon igyekeztek elmenekülni a Vorox elől.
Ackar felszállt homoki cserkészére, és meglódult a Csontvadász lövészek sora felé. Hátulról rontott beléjük, és úgy szórta szét őket, mint vihar a homokot, aztán körbepördült, és újból megtette. Ezúttal a Vadászok már készen voltak rá. Egy kardcsapással majdnem letaszították Ackart, ám ő szorosan belekapaszkodott a gyeplőbe, egész addig, míg ki nem ért a táborból.
Amikor körbefordította állatát, észrevette, hogy az egyik Csontvadász a tábortűz felé inal, és belehajít valamit. Egy pillanattal rá a kis tűz fellobbant, fehéren izzó lángnyelvvé változott, eredeti méretének hússzorosára. A lángok leple alatt a Csontvadászok ellentámadást szerveztek. Most a Voroxok fogták menekülőre a dolgot, a sivatagba futottak, vagy barlangjaikba próbáltak visszavonulni. A Csontvadászok a nyomukba eredtek, és menekülés közben kaszabolták le őket. Malum vágtatott be hódolóinak védelmére, és keményen küzdött, hogy fedezze őket.
Úgy döntvén, dolgukat elvégezték, Ackar odalovagolt a még mindig azzal a két Csontvadásszal küzdő Geluhoz. Belerontott a csetepatéba, és mindkét Csontvadászt a földre döntötte, aztán felkapta Gelut a hátasára. Együtt aztán elviharzottak a lángokban álló táborhelyről. Gelu leugrott Ackar cserkészéről, rá a sajátjára, majd visszaindultak Malum barlangjába.
A haderejének megmaradt tagjai által körbevett Malum már várta őket, amikor megérkeztek. Számos Vorox elhullt a harc során, még több megsérült, de Malum elégedettnek látszott.
- Csapást mértünk rájuk – mondta büszkeséggel telt hangon. – Többé nem fognak csak úgy betolakodni a területünkre. Most már tudják, a Vorox állkapcsa mély nyomot hagy!
A megviselt Voroxok a magasba emelték fegyvereiket, és bömböltek. Ackar és Gelu hátán a hideg futkosott fel-alá.
- Arra számíthatsz, hogy a Vadászok nem hagyják ezt annyiban – mondta Ackar. – Talán nem most, de valamikor meg fogják torolni. Légy résen, Malum.
- Nem találnak meg – felelt a száműzött Glatorian. – Eltűnünk, akár egy homokszem a végtelen sivatagban.
- Biztos, hogy nem fogsz segíteni Vulcanus védelmében? – kérdezte Ackar. – Hasznát vennénk a kardodnak.
Malum megrázta a fejét.
- Azok a napok elmúltak. De erőt kívánok nektek az elkövetkezendő harcra.
- Köszönöm – mondta Ackar.
Malum Geluhoz fordult, és megragadta a Glatorian jobb karját.
- Jó halált, harcos.
- Ja. Persze – válaszolt Gelu, óvatosan félrehúzódva. – Viszont kívánom.
Ackar és Gelu a hajnal beálltával indult el a táborból. Mindketten kimerültek és sajgott mindenük, de az igazi csata még előttük állt. Az első ütközetet azonban már megnyerték.
Raanu figyelemmel kísérte, ahogy az Agorik sziklákat rakosgattak egy rögtönzött fal tetejére, amelyet Vulcanus nyugati szélén emeltek. A térkép felfedezése után elrendelte, hogy minden munka szüneteljen, és minden lakos falak felállításába fogjon a falun belül és kívül egyaránt. Amit eddig megvalósítottak, a sivatagi állatokat még esetleg távol tartja, ám egy fosztogató Csontvadász portyának vagy egy Skrall támadásnak nem szabna gátat.
Ismét a tréképre pillantott. Igen, ez a stratégia tökéletesen megfelel, döntötte el. A Csontvadászok észak és nyugat felől indítanak majd támadást. A délre fekvő homoktengeren sosem jutnának át, keleten pedig a veszedelmes Vaskanyon állná útjukat. Épeszű katonai hadjárat nem hatolna be a sötét és kanyargós szorosába.
Az egyik falubéli egy kiáltást hallatott. Raanu felnézett, és egy kék páncélba öltözött Glatoriant látott belovagolni. Azonnal ráismert Kiinára, és az üdvözlésére sietett.
- Tehát megkaptátok a hírünket? – kérdezte. A lány tekintete láttára lelohadt arcáról a mosoly.
- Nem – felelt Kiina. Benyúlt a zsákjába, és néhány fegyvertöredéket vetett Raanu elé. – A hírnökeiteket kaptuk. Vagy, pontosabban, a Csontvadászok kapták el őket. Mit képzeltetek, hogy csak úgy elengedtétek őket az éjszaka közepén?
Raanut megdöbbentette a nő dühödt hangja. Azonban ez a reakció nem volt meglepő tőle. Kiina vadul védelmezte Glatorian társait. Az olyan falvak, amelyek meggondolatlanul veszélybe helyezik őket, vagy még rosszabb, nem fizetik ki őket időben, mindig számíthatnak arra, hogy ő nem hagyja szó nélkül.
Raanu sietősen elmagyarázta a szituációt. Kiina arckifejezése fokozatosan átváltott forrongóból egy aggodalmaskodó vicsorgássá. Leszállt cserkészéről, és odament hozzá.
- El kell hagynotok Vulcanust. Most – mondta, hangját alig emelvén a suttogás fölé. – Nálam jobban senki sem tiszteli Ackart, de most tévedett. Egy maréknyi Glatorian nem fog megállítani egy Csontvadász rohamot. Csak megnövelnék a halottak számát.
Raanu elfordult. Szívében tudta, hogy a lány valószínűleg igazat mond. Ám Gelu és Ackar reményekkel töltötte meg őt, hogy hátha meg lehet védeni a falvát. Jelenleg nem csak az otthonok és erőforrások elvesztése miatt aggódott. Ha most futásnak erednek, hol lesz a megállás?
- Ezen én is elmerengtem – mondta, lapos hangon. – De mi van, ha már a sivatag sem nyújt védelmet? A Csontvadászok lenyomoznak és leölnek minket, és csak azt érjük el, hogy néhány hétig vagy hónapig gyávákként élünk. Inkább harcolnék és halnék meg, itt és most, mintsem hogy menekülés közben érjen utol a vég.
- És a néped? Velük mi lesz? – kérdezte Kiina, hangja akár az ostorcsapás. – Mi van, ha ők inkább választanák a továbbélés lehetőségét, mint a biztos halált? Ki vagy te, hogy ezt eldöntsd helyettük?
Raanu megpördült, a szemébe nézett, és a teste rezgett a haragtól, amit alig volt képes magában tartani.
- Én vagyok ennek a falunak a vezére! Ezek az emberek belém helyezték bizalmukat, és én a szerint cselekszek, hogy mit tartok jónak. Tartozom nekik annyival, hogy hagyjam őket méltóságteljesen, Agoriként küzdeni és meghalni, nem pedig sziklasakálok módjára a sötétségbe oldalogni. Ha nem akarsz segíteni, ülj vissza az állatodra, és távozz a faluból.
Még mielőtt Kiina választ adhatott volna, háta mögül meghallotta a homoki cserkészek patáinak tompa dobogását. Előkapta fegyverét és körbepördült, készen a Csontvadász támadásra. Megkönnyebbülésére csak Ackar és Gelu lovagolt be éppen. Mind ők, mind a hátasaik kimerültnek látszottak.
- Lelassítottuk őket – jelentette Gelu –, nem kis részben Malumnak hála.
- Malumnak? – mondta Raanu. Meglepetés és megvetés hatotta át a hangját.
- Ja – mondta Gelu, ahogy leszökkent cserkészéről. – Kissé fura egy fickó – pontosabban nagyon fura –, de megállja a helyét, ha arról van szó.
- Jó újra látni téged, Kiina – mondta Ackar. Leszállt, és átadta homoki cserkészét egy Agorinak, aki megetette és megitatta.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám – felelt a lány. – Miért hitegetted ezeket az embereket azzal, hogy megmenthetik a falvukat? Tudod, mire képesek a Csontvadászok.
- Igen, tudom – így Ackar. – De ha elfutunk előlük, mihez kezdünk, ha a Skrall is jön? Akár most is átadhatnánk a fegyvereinket, térde borulhatunk, és várhatjuk, hogy levágják a fejünket.
Ackar előrenyúlt, és megfogta a kezét.
- Tudom, hogy nem vagy oda Bara Magnáért – mondta, kissé finomabban. – De nincs számunkra más világ. Nem hagyhatom, hogy a Csontvadászokhoz hasonló söpredék elvegye tőlünk harc nélkül.
- És a harc közeleg – tette hozzá Gelu. – Lassan mozognak, valószínűleg újabb Vorox támadásoktól tartanak, de legfeljebb pár nap, míg ideérnek.
- Tudják, hogy nálunk van a térkép – mondta Ackar. – Azt hinnéd, teljes gőzzel rontanának ránk, mielőtt még fel tudnánk rájuk készülni.
- Talán nem is izgatja őket, ha készülődünk – mondta Gelu. – Nem hiszik, hogy meg tudjuk állítani őket. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a Csontvadászok elbízzák magukat.
- Nincs is okuk a sietségre – észrevételezte Ackar. – Vulcanus nem megy sehová.
- Nos, ha azt akarjuk, hogy továbbra is így maradjon, jobb lesz munkához látni – így Gelu.
Órák teltek el, míg a Glatorianok segítettek az Agorinak megerősíteni a védelmi vonalakat. Miután egy ideig félreállt és csak nézelődött, Kiina végül vállat vont, és beszállt, épp ahogy Ackar megjósolta. Réges-rég óta barátok, és, noha nyíltan nem ismerné be, sosem hagyná, hogy egyedül kelljen ezzel szembenéznie.
- Kösz – mondta Ackar. – Nincs is más, aki mellett szívesebben harcolnék.
Kiina elfordult, nehogy Ackar meglássa arcán a mosolyt. Azt mondta, erőltetett mogorvasággal:
- Hagyd. Csak azért csinálom ezt, mert ha elég Csontvadász elesik az itteni harcban, akkor egy időre békén fogják hagyni Tajunt. Nem azért, mert bármi hitem van a győzelemben.
- A derűlátásod melengeti a szívem – motyogta Gelu.
- Lovasok! – kiáltott fel az egyik Agori őr.
A három Glatorian a nyugati falakhoz sietett. Gresh tartott befelé, oldalán egy iconoxi Glatoriannal, Strakk-kal, meg néhány tesaraival, akit senki sem ismert. Ackar úgy sejtette, gyakornokok lehetnek.
Amint leszállt a homoki cserkészről, Gresht máris félrerántotta Gelu.
- Rávetted Strakkot, hogy jöjjön? Mivel érted el ezt?
- Azt mondtam neki, Vulcanus egy vagyonnyi csúcsminőségű exsidian-készlettel rendelkezik – suttogta Gresh. – És hogy majd szétosztjuk magunk közt, ha leverjük a Csontvadászokat.
- Mi? Már legalább tizenötezer éve színét se látni Vulcanusban az exsidiannak – mondta Gelu. – Ezt mindenki tudja.
- Mindenki, csak Strakk nem – mosolygott Gresh. – Ismered őt, nem ragad kardot a kezébe, hacsak nincs érte valami jutalom. Úgyhogy elhitettem vele, hogy van.
- Mi lesz, ha kideríti, hogy Vulcanusnak nincs semmije, csak homok meg kövek?
Gresh végighúzta ujját a pajzsa szélén, felmérvén élességét. Mikor elégedett volt vele, felnézett Gelura és azt mondta:
- Ha megéljük, hogy az megtörténjen… majd akkor aggódok miatta.
A tesarai harcos elindult Ackar és a többiek felé. Gelu is követte.
- Hírek – így Gresh. – Az ide vezető úton belefutottam egy Agoriba. Azt mondta, a Skrall adott neki egy fülest a Csontvadászok támadási tervéről.
- Mit keresett egy Agori Skrall társaságban? – kérdezte Ackar, egyértelműen kétkedve.
- Közvetlenül az előtt volt, hogy a Skrall lerohanta Aterót – válaszolt Gresh. – Glatorianokat toborzott Raanunak. Végtére is a falu védtelen, ha te épp egy mérkőzésen vagy, Ackar. Na szóval, ez az Agori olyan lökött volt, hogy elhitte, hogy a Skrall segíteni fog. Sőt ami még eszementebb, a Skrall átadott neki egy Csontvadász haditervet – aszongya, "találta".
- Cselnek hangzik – mondta Ackar. – A Skrallnak még Atero előtt se volt oka segíteni az Agorin.
Strakk felnevetett.
- De volt indokuk a Csontvadászok kárára lenni. Most, hogy a Skrall is beszállt a fosztogató bizniszbe, nem jelentenek a Vadászok konkurenciát?
- Hát, cseles fajta ez a Skrall – értett egyet. – És ha valaki tudja, mi a cseles, hát Strakk. Mit mondott ez az Agori?
Gresh felkapott egy botot, és gyorsan felvázolta Vulcanus és a környező térség térképét a homokba. A falut jelképező kör keleti oldalára egy sor rövid, éles vonalat húzott.
- Kelet felől fognak támadni, nem északról és nyugatról, mint ahogy mi gondoltuk – mondta. – A Vaskanyonon keresztül jönnek.
- Ez ostobaság – így Raanu. Kirántotta a botot Gresh kezéből, és az általa felrajzolt útvonalat kitoldotta saját vonásaival meg keresztjeivel.
- Kőhullás, keskeny kanyarok, olyan meredek ösvények, hogy még a sziklaparipák sem kísérelnék megmászni… őrültnek kell lenniük, hogy ezt az utat válasszák.
Ackar letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a térképet. Utána kelet felé pillantott. A nap a háta felől sütött, és sugarai megvilágították a kanyon recés szélű szikláit. Aki ismerte Vulcanus térségét, tisztában volt vele, milyen ellenséges tud lenni a Vaskanyon. Hajdan egy hónapokig tartó csatát vívott itt, még az egész bolygót megrázó katasztrófa előtti napokban. Halálos bújócskába torkollott, miként a két had olyan szűk szorosok közt lopódzott, amelyeken egyszerre csak egy katona fért át. Ha az oszlop élén állót megölték, eltorlaszolta az utat, és így a mögötte állók sérülékennyé váltak az üldöző ellenség dárdáival és nyilaival szemben.
A veterán harcász felállt, és átsétált a falun a kanyon pereméig, a többi Glatorian pedig csöndesen követte őt. Letekintett a végtelenségbe nyúló terepre, és még mindig hallotta a sérültek kiáltásait és látta az elesettek hulláit. Aki túlélte a vaskanyoni ütközetet, többé nem volt képes a vidékre sziklák kupaca és egy kiszáradt folyóágyként tekinteni.
Halálzóna volt.
Ackar felvett egy követ, és belevetette a kanyonba, hallgatva, ahogy éles reccsenéssel visszapattan az egyik csúcs oldaláról.
- Innen indítani a támadást értelmetlen és őrültség, és épeszű lovas sosem kísérelné meg – mondta. – És pont ezért fogják megtenni… mert erre számítatnánk a legkevésbé.
- Minden védelmünk északra és nyugatra néz – mondta Raanu, most már némi félelemmel hangjában. – Ha keletről jönnek… Ackar, munkához kell látnunk. Új falakat kell felállítanunk a kanyon peremén, és…
- Nem – így Ackar. – Mindent úgy hagyunk, ahogy van.
Kiina egyetértően bólintott.
- Igaza van. Hadd higgyék, hogy meglepnek minket.
Ackar rá vetette tekintetét a nőre, és ajkaira enyhe vigyor húzódott.
- Minket? Ezek szerint velünk maradsz?
Kiina megvonta a vállát, nem akart a szemébe nézni.
- Nos, ha meg akarjátok öletni magatok, és rám hagyni, hogy elterjesszem a halálhíretek, akkor felejtsétek el. Gyűlölök hírnökösködni. Inkább vesznék magam is a csatában, hogy valaki más adja tovább.
Gelu átfürkészte tekintetével a kanyont, aztán Greshre nézett.
- Te mit gondolsz?
Gresh henyén elrúgott egy pár kavicsot, és nézte, ahogy belepotyognak a kanyonba.
- Azt gondolom, a Csontvadászok súlyos hibát fognak elkövetni – mondta. – És mi segíteni fogunk nekik.

* * *

Fero szitkozóan morgott fosztogató bandája többi tagjára. Amióta tábort bontottak, a Vadászok újból meg újból elkóboroltak a pusztaságba Voroxot vagy Zesket ölni. Általában Fero nem ellenezte a felüdítő öldöklést, de most ez nagyban lelassította őket. Arról nem is beszélve, hogy az oldalmenet elvesztése révén veszélybe került az osztag többi tagja.
- Felejtsétek el a bestiákat – csattant fel. – Később lesz még idő a megtorlásra.
- Időt vesztegetünk – motyogta az egyik fiatalabb Vadász. – Vulcanusban nincs semmi, ami kéne, mégis támadást szervezünk ellene. A Csontvadászok nem holmi bunkó, amit mások lengetnek.
Az egyetértés halk sustorgása hallatszott a tömegben. Nyílt titok volt, hogy Vulcanus ostromának ötletével a Csontvadász vezetők nem egyedül álltak elő – egy új, segítőkész szövetséges "igazította" útba őket. Feronak be kellett ismernie, benne is kérdések kavargottak erről. Ki húzná a legnagyobb hasznot ebből az ostromból? Valaki kihasználná a Csontvadászokat?
Feroként, mint egy Csontvadász veterán, megengedhette magának az ilyen kételyeket. Ám mint a fosztogatás kinevezett vezére, tilos volt megkérdőjeleznie a feladatot – vagy hagyni, hogy bárki más megkérdőjelezze. Körbefordult Skirmix-szel, és odavágtatott a fiatal Vadászhoz. Szemmel követni sem lehetett, ahogy előhúzta kardját, és lesújtott vele, megölve a zendülő ifjoncot. Utána lerúgta a hulláját a sziklaparipáról, és nézte, ahogy egy tompa puffanással a talajra rogy.
Csönd.
Fero felnézett a testről, és fosztogatói arcára pillantott, egyikről a másikra. Néhányukból dacosság áradt, de gyorsan lepel alá rejtették érzéseiket. Voltak, akik nem is mertek a szemébe nézni.
- Akad még, akinek van valami mondanivalója? – kérdezte. Hangja, mint a hideg acélpenge.
Senki sem válaszolt. Fero elégedetten visszatért az oszlop élén betöltött helyére.
- Akkor nyeregbe – mondta.