HAT

Tuma összeeszkábált trónján ült, és mosolygott.
A Skrall vezetőjeként eltöltött ideje alatt győzelmekben és vereségekben is része volt már. Az évek során megkeményedett, és rengeteget tanult, például, hogy a bölcs vezető nem pocsékolja saját embereit egy háborúra, hogyha rá tud venni másokat, hogy helyettük harcoljanak. Ugyanakkor azt is megtanulta, hogy a borotvaéles ész mélyebb sebet ejthet bármely pengénél.
Az elmúlt hetek megtévesztésből, manipulációból és törtetésből álló hosszú pályafutásának főművét képezték. Először is már a kezdetektől fogva megzabolázta azon Skrall katonáit, akik fosztogatni, ölni, az Agori népet eltiporni akarták. Tuma türelmet javasolt. Meg akarta ismerni a Glatorianok erejét és a falvak közti egységet. Belement a falvak játékába, és kötelességtudóan küldözgette Skralljait, hogy az arénában olyan dolgokért küzdjenek, melyeket könnyűszerrel megszerezhettek volna.
Amint megállapította a falvak széttagoltságát, egy kísérletet hajtott végre. Titokban segített a Csontvadászoknak "fölfedezni", hogy egy kereskedőkaraván tartott Tajun falvába. A Vadászok, ahogy elvárta, kifosztották. További fülesek további rajtaütéseket eredményeztek, és se az Agori, se a Csontvadászok nem tudták, hogy az információ a Skralltól származik. A helyett, hogy Tajun segítségére siettek volna, a többi falu igyekezett hasznot húzni a szenvedéséből, és boldogan birtokba vették az erőforrásokat, amelyeket Tajuntól nyertek el a Glatorianjaik. Ez lényeges tanulság volt – az Agori falvak nem vették a fáradtságot, hogy megvédjenek egy másikat, ha bajba került.
Tuma arzenálja még egy fegyverrel rendelkezett, amelyről a falvaknak sejtelmük sem volt. Az egyik Agori elárulta a népét. Információt szolgáltatott a Skrallnak, majd a Skralltól a Csontvadászoknak. A Vadászok ezt felhasználva oda mértek csapást az Agorira, ahol a legsérülékenyebbek voltak: karavánjaikra és erőforrásgyűjtő helyeikre. Ennek eredményeképp a Glatorianok és az Agorik a Csontvadászokra fókuszáltak, mint legveszedelmesebb ellenfelükre, s egész addig figyelmen kívül hagyták a Skrall jelentette igazi fenyegetést, míg túl késő nem volt. Atero eleste meglepetésként érte az Agorit. Ám mégsem egyesültek a közös ellenség ellen, a falvak mindössze magas falakat kezdtek emelni saját védelmükre. Senki sem vette észre, hogy legnagyobb ellenfelük ama falak mögött, köztük bujkált.
Mélázását Stronius megérkezése zavarta meg. Ő azon kevés Skrall közé tartozott, akik saját névvel lettek kitüntetve, így tiszteltet parancsolt Roxtus többi lakójának. Az, hogy támogatta Tuma terveit, nagyban segített elnyomni a többi harcos közt felmerülő elégedetlenséget.
- Sikerült – mondta Stronius. – A Csontvadászok haditerve Vulcanus Glatorianjának kezében van, ahogy parancsoltad. Vezérem… teljes hittel a bölcsességedben és hatalmadban… azon tanakodom, hogy…
- Hogy miért kockáztatnám meg, hogy Vulcanus tudja, hogy a Csontvadászok rá fognak támadni keletről? – fejezte be helyette Tuma. A Skrall vezér megragadta kardját, és felágaskodott. Stronius fölé tornyosult.
- Nem, nem kérdőjelezném meg, csak… - Stronius tétovázott. Szavainak megválogatása jelentheti a különbséget a között, hogy megkapja a választ az őt nyomasztó kérdésre, vagy hogy elveszti a fejét. – Nem akarod, hogy Vulcanus elessen?
Tuma szemei egy pillanatra összeszűkültek, és szorosabban markolta a fegyverét. Majd, rájővén, hogy Stronius csak információt kért, nem pedig felsőbbségét tette próbára, megnyugodott.
- Vulcanus csak egy teszt – mondta. – Már tudom, hogy a Skralljaim ki tudnak rámolni egy falut – ezt Ateroban bebizonyították. De vajon a Csontvadászok is képesek rá? Ezt szeretném megtudni. Az által, hogy elintéztem, hogy Raanu és a népe számítson a támadásra, mindössze csak megnehezítettem egy kissé a tesztet.
A Skrall vezér ismét elmosolyodott, a napszikla sárkány széles, ragadozó vigyora volt ez.
- Ha a Csontvadászok győznek, Vulcanus, mint játékos, kiesik a játékból, és annyival is kevesebb Glatorian fog az utunkba állni. Ha a Vadászok vesztenek, megfogyatkozik a számuk, és nem fognak lázadást tervezni.
Tuma elment Stronius mellett, és elindult az udvarra vezető kijárat felé.
- Akárhogy is esik… ahogyan mindig is volt, ahogyan mindig is lesz… a Skrall nyer.

- Nyomjad – mondta Kiina. – Ne húzd. Nyomd.
A Tajun-béli Glatorian egy, a hasán fekvő Agori fölött állt, a kanyon széléhez közeli talajon. Az Agori egy Thornax kilövőt szorongatott a kezében, ugyanolyat, amilyet a Glatorianok is használnak. Mivel az igazi Thornaxra az elkövetkezendő összecsapásban lesz szükségük, a kilövőt kövekkel töltötték meg.
A leendő lövész célpontja egy kis kőrakás volt az egyik közeli csúcson. Eddig még a hegyet is csak nagy üggyel-bajjal sikerült eltalálnia, nem is szólva a rajta lévő dolgokról. Ezúttal azonban biztosra vette, hogy sikerrel jár. Nagyot rántott a ravaszon, a fegyver a levegőbe rándult, és a kő kilövellt… egyenesen felfelé. Kiina kihúzta őt onnan, mielőtt a lövedék visszatérve fejen kólintotta volna.
- Azt mondtam, nyomjad! – csattant fel Kiina. – Nem valami tűzgyökeret húzol most ki a földből. Ha a Csontvadászok átjutnak, minden lövés számítani fog.
- Tudom – mondta az Agori. – Sajnálom. Én csak… nem tudom, hogy kell harcolni.
Kiina enyhített a hangján.
- Én is tudom. Kedvesnek kell lennem.
Odanyúlt, és gyengéden elvette tőle a kilövőt.
- Hogy bánsz a késsel? Menj, beszélj Greshsel. Neki szüksége lesz olyanokra, akik a kellő időben elvágják az indákat.
Az Agori mosolyra fakadt, feltápászkodott gyorsan, aztán elsietett. Kiina nézte, ahogy megy. Az Agori, mindent összevéve, igen lelkesen várta a csatát. Tényleg ennyi idő telt el, hogy már nem emlékeztek rá, milyen volt a háború? Eltűnődött, hány napfelkeltét fognak még Vulcanus egyes lakói megélni.
Elhessegetve a gondolatot, átnyújtotta a kilövőt a soron következő Agorinak.
- Na akkor, nyomni kell a kilövőt. Megértetted?

Nem messze tőlük, Gresh a saját Agori csoportját edzte keményen. Egész nap nehéz munkát végeztek, sziklákat rakosgattak a kanyon talajáról a hegyoldalra. Minden egyes sziklát egy tűzgyökérből készült hálóba raktak, melyet két csúcs közé feszíttek ki. A mellett, hogy tűzálló volt, a tűzgyökér hihetetlen szakítószilárdságának köszönhetően több tonnányi sziklát volt képes a magasban tartani.
Maga a csapda pofonegyszerű volt: amikor a Csontvadászok átvágtatnak a kanyonnak ezen szakaszán, egy Agori elvágja az indákat, hogy a kövek aztán rázúduljanak az alattuk lévő behatolókra. Két dolog tette a kivitelezést trükkössé. Az első az időzítés – ha az inda túl korán vagy túl későn szakad el, a sziklák nem találnak célba. A második, hogy a tűzgyökeret roppant nehéz átvágni. A strázsáló falusinak mindössze pár másodperce lesz rá, hogy átnyesse.
- A csuklón múlik az egész – mondta Gresh, és szemléltette egy maradék indadarabon. Előrántotta tőrjét, és könnyedén átvágta a vastag kacsot. – Most próbáld te.
Metus bizonytalan kifejezést vágott Greshre, aztán elvette tőle a kést. Az Agori igyekezett leutánozni a Glatorian mozdulatát, de a penge félúton elakadt az indában. Metus megpróbálta kiráncigálni, de nem tudta. Raanu, aki oldal állva várt a sorára, majd megszakadt a nevetéstől. Metus kemény tekintettel illette meg.
- Ha akarsz még harcosokat az arénádba, abbahagyod – morgott Metus.
- Ja, nyugi – mosolygott Raanu. – Ti jégtörzsbeliek csak jégcsapokat tudtok széttörni, de olyat nem, amihez izom kell.
Vulcanus vezetője kivette a kést Metus kezéből, és egyetlen tiszta vágással kettémetszette a tűzgyökeret.
- Látod? Könnyű.
- Ja. Persze – válaszolt Metus. – Én megyek, és keresek valakit, aki az én stílusomban szeret dolgozni, mint Gelu vagy Strakk. – Az Agori szünetet tartott, körbenézett. – Hé… hol van Strakk egyáltalán?

* * *

Ackar az elmúlt órában immár hatodszorra vizsgálta át a kanyont. A Glatorian és az Agori jó munkát végeztek. Számos helyen sziklaomlásokat állítottak fel, néhányat felülről vezéreltek, a többit elrejtett kötelekhez kapcsolták. És ha a Vadászok eljutnak a faluig, nos, ott is fog rájuk várni egy-két meglepetés.
Ackar képességei legjava szerint tervezett, de egyfolytában fúrta az oldalát egy érzés, hogy megfeledkezett valamiről. Az ilyesfajta kétkedés nem volt számára szokatlan. Ahogy idősödött, egyre nehézkesebben aratott győzelmet az arénában. Már könnyebben fáradt, és tovább tartott felépülni sérüléseiből. A fiatalabb, erősebb harcosok mindent kifacsartak belőle a küzdelmek során.
Ez mind természetes, gondolta. Évek óta harcolt már az arénában. Azt mondják, az idő az egyetlen ellenfél, amit a Glatorian nem tud legyőzni. Idővel még a legjobb harcosok is veszítenek kicsit gyorsaságukból és reflexeikből, talán még ütéseik erejéből is. Egy nap még bárkit képes leverni, aki kihívja őt. A következőn már az olyan hátba támadó férgek, mint Strakk is képesek legyőzni. És az után való nap a falvának már nem lesz rá szüksége. Ha szerencséje van, a lényegtelenebb harcokra fogják küldeni. Ha nem, akkor vándorrá válik, és meleg ételért vagy alvóhelyért cserébe kell kardot ragadnia.
Ackar elhatározta, hogy ez nem történhet meg vele. Inkább esne el a Csontvadászok elleni csatában, mintsem hogy más Glatorianok szánalmának tárgyává váljon. Nem akarta úgy végezni, mint Malum – Öreg vagyok, de nem őrült, emlékeztette magát.
Fegyverével kezében, visszaindult a falu központi óvóhelyére. Ideje volt pengéjét borotvaélessé köszörülnie. Ez az él talán kárpótolni tudja, amiért ő maga már nem jár az élen.

Aznap este a négy Glatorian – Gelu, Gresh, Kiina és Ackar – Raanu társaságában összegyűlt a menedékben egy asztal köré. Már befejezték a vacsorázást, és a beszélgetés is lecsendesedett. Annyiszor nézték már át a tervet, hogy Kiina biztos volt benne, álmában is azt fogja szavalni.
Strakk hiánya jobban aggasztotta Gresht, mint azt be merte volna ismerni. Ő felelt azért, hogy az iconoxi harcost Vulcanusba hozta. Nem ismerte Strakkot túl jól, még csak alig egyszer-kétszer utazott vele együtt a sivatagban, de azt tudta, hogy a róla keringő történetek nem mindegyike szép. Strakk kitűnő volt, ha harcra került a sor, de fő prioritása a profit. Ha a Csontvadászok jobb ajánlatot tettek neki, mint amekkorának Vulcanus "kincsét" képzelte, képes lenne elárulni a falut? Zavarta Gresht, hogy nem tudta erre a választ.
Odakint éles szemű falusiak őrködtek a kanyon fölött. A település összes tüzét kioltották, nehogy a fény felfedje az Agorik helyzetét a körvonaluk kivilágításával. Senki sem beszélt, semmilyen zajt nem csaptak. Valamennyi őr a fegyverét szorongatta, és a homokban vágtató sziklaparipák hangját várta.
- Akkor azt mondjátok, holnap? – kérdezte Raanu, már harmadjára.
- Ha nem ma – felelt Ackar. Hangja meglepően békés volt. Megértette Raanu aggályait. Mind feszültek voltak, nem lett volna értelme rámordulni a falu vezérére.
- Mostanra már itt kéne lenniük – mondta Gelu. – Hacsak a Vorox nem rázta meg őket annyira. Ha nem a Csontvadászokról lenne szó, azt hinném, visszafordultak és hazamentek.
Kiina röhögcsélt.
- Ha üres kézzel mennének vissza, az lenne életük utolsó útja.
- Jönnek – mondta Ackar magabiztosan. – A Csontvadászok befejezik, amit elkezdtek.
Raanu nagyot nyelt. Így, hogy a harc már a nyakukban volt, kétségei támadtak. Mi van, ha a terv kudarcot vall? Mi van, ha a Glatorianok elmenekülnek, és a Csontvadászoknak kiszolgáltatva hagyják a falut? Talán mégsem a legjobb ötlet felvenni a harcot.
- Figyeljetek – mondta Raanu, tekintetét a padlóra szegezve. – A Csontvadászok csak lopni akarnak tőlünk, mint mindig. Belovagolnak, fogják az élelmünket meg mindent, ami értékes, és távoznak. Ha kitérünk előlük, senki sem sérül meg. De ha megpróbálunk harcolni… mind megölhetnek.
- Így igaz – értett eget Ackar.
- És a földig égethetik a falut – így Raanu.
- Valószínű – válaszolt Ackar.
Hosszú csönd következett. Raanu még mindig nem nézett Ackar szemébe.
- Azt akarod, hogy elmenjünk? – kérdezte végül Ackar. – Akkor fogjuk a fegyvereinket, és még ma kilovaglunk. Hagyhatjátok a csapdákat, és egyszerűen beengedhetitek a Csontvadászokat… ha tényleg ezt akarod.
Raanu kényelmetlenül fészkelődött a székében.
- Nem akarom… de gondolnom kell a népemre. Ha a Vadászok csak élelmet és ellátmányt akarnak…
- Nem csak annyit akarnak. – A hang Strakké volt, aki vigyorogva ácsorgott a bejáratban. Belépett a szobába, és visszarúgta maga mögött az ajtót. – Távolról sem.
A Glatorian sereglet mind felé fordította figyelmét; volt, aki meglepődött, mások haragosak voltak. Strakk mindnyájukra ránézett, és mosolya egyre szélesebbé vált. Aztán visszafordult Raanuhoz.
- Idehallgass, csöpp Agori. A Csontvadászoknak nem az ételmaradékaitok, az összetákolt szerszámaitok vagy összeeszkábált fegyvereitek kellenek. Hanem az életetek.
Ackar ingerülten ugrott fel.
- Ha tudsz valamit, Strakk, mondd el. Ha nem, takarodj.
Strakk helyet foglalt, és felvetette lábait az asztalra. Kiina páncélos kezének egy suhintásával leverte őket.
- Hosszú napom volt – mondta a nő. – Ne húzd el még tovább.
- Hát, valahogy így történt – kezdte Strakk, igen önelégült hangon. – Ma délután elhatároztam, hogy felkutatom a Csontvadászokat… tudjátok, hogy megtudjam, milyen közel vannak, meg hányan, meg ilyesmi.
Gelu hitetlenül bámulta Strakkot. Aztán a fejét rázva a következőt mondta a többieknek:
- Menekülni próbált.
Strakk figyelmen kívül hagyta a sértést.
- Szóval ott voltam, csak lovagoltam, amikor észrevettem a Csontvadászokat. Úgy gondoltam, ez remek alkalom lesz, úgyhogy közelebb osontam, hogy kihalljam, mit beszélnek. Természetesen ők nem láttak – senki sem lát, hacsak nem akarom, hogy lássanak.
Gelu felhorkantott.
- Bujkált. Ehhez ért a legjobban.
Ez alkalommal Strakk csúnya képet vágott feléje, mintha újabb replikára ösztökélné Gelut. Utána folytatta a meséjét.
- Szóval mint mondtam… hallottam, miről beszélnek. Vulcanus kifosztásáról nem mondtak semmit. Le akarták törölni a színről.
Raanu megmerevedett, de hogy a félelemtől vagy határozottságtól, azt egyik jelenlévő sem tudta.
- Természetesen mikor ezt meghallottam, visszajöttem, hogy figyelmeztesselek – fejezte be Strakk.
- A Csontvadászok elállták az utat Iconoxhoz – mondta Gelu. – Úgyhogy meg kellett fordulnia, és visszajönnie.
Strakk felszökkent, fegyverrel a kezében, és keresztülrúgta a székét a szobán. Gelu is felállt, készen a harcra. Kiina gyorsan közéjük állt, mielőtt egy ütés elcsattanhatott volna.
- Ahhoz előbb velem kell táncolnod – mondta Strakknak. A tekintete úgy hatott Strakk izzó dühére, mint egy vödörnyi jéghideg víz, és visszakozott.
Kiina átnézett a válla fölött Gelura.
- Ülj le. Erre most nincs időnk.
Gelu vállat vont, és elsétált. Kiina a szoba másik irányába lökte Strakkot.
- Úgy fest, így is bőven elegen akarnak megölni minket – mondta. – Nem kell nekünk is.
- Hát így áll a dolog – mondta Gresh. – Most már tudjuk, mivel állunk szemben.
- Raanu? Ez a te falvad – mondta Ackar. – Te döntesz. Harcolsz vagy futsz?
- Végezni akarnak velünk – mondta Raanu halkan. – Minket, akik sosem ártottunk nekik… mi csak annyit tettünk, hogy éltünk, és megpróbáltunk átvészelni minden napot. És ha itt győzelmet aratnak, az csak a kezdet.
Felállt, és egyenesen Ackar szemébe nézett.
- Nem. Harcolunk. Veletek vagy nélkületek, de harcolunk.
Ackar bólintott, majd Glatorian társai felé fordult.
- Na szóval. Ha valaki el akar menni, most az ideje. Senki sem fog elítélni titeket.
Kiina kemény pillantást vetett Strakkra, és azt mondta:
- Eszedbe ne jusson.
- Én benne vagyok – így Gresh. – Ha az Agori segítséget kér, én nem hátrálok meg.

Most minden szem Gelura fordult. A város védelmezése a kezdettől fogva az ő ötlete volt, de most már érezte a gombócot a torkában, és a szája is kiszáradt. Strakk közleménye alapján Vulcanusban maradni egyenlő lenne az öngyilkossággal.
De Gelu azt is tudta, Ackar egyvalamiben tévedett: a többi Glatorian igenis elítélné azt, aki menekülőre fogja. Még ha nem is élnek már soká, úgy mennének sírba, hogy gyávának tartják őt, amiért elmenekült. Gelu félt, az igaz, de nem volt gyáva.
- Rendben, miért is ne? – mondta, próbálva közönyösen hozzáállni a dologhoz. – Egyébként sincsenek erre a hétre terveim.
Ackar a Tajun-béli Glatorianhoz fordult.
- Kiina?
- Ez egy teljesen eszement dolog, te is tudod – mondta a nő.
- Teljesen – értett egyet Ackar.
- Nem mintha ettől az Agori hirtelen úgy tekintene ránk, mint valami hősökre – folytatta. – Még mindig csak a bérelt kisegítőik leszünk.
- Valószínűleg – mondta Ackar bólogatva.
- Legfeljebb csak lelassítjuk egy kissé a Csontvadászokat… talán adunk nekik valamit, amin rágódhatnak a következő alkalomig.
- Annál többre valószínűleg nem leszünk képesek – így Ackar. – Benne vagy, vagy sem?
Kiina hosszasan nézte őt.
- Hányszor is küzdtünk már az arénában, Ackar? Néha én nyerek, néha te nyersz. Azt akarom, hogy legyen még alkalmam kiütni téged a küzdőtéren. Benne vagyok.
Így már csak Strakk maradt hátra. Körbenézett a szobában, óvatosan kerülgetve Kiina tekintetét.
- Sokat tettem – mondta. – Nélkülem azt hinnétek, hogy csak azért jönnek ide, hogy kifosszanak. Egyébként is azon gondolkodtam, nem vennétek-e több hasznom, ha inkább kilovagolnék utánpótlásokért. Persze szíves örömest maradnék…
- Remek – vágta félbe Ackar. – Akkor maradsz.
A többiek felé fordult.
- Pihenjetek. Hajnalra mindenki legyen a helyén. Adjunk olyan leckét a Csontvadászoknak, amit nem felejtenek el.