HÉT

Fero bevezette Csontvadászait a Vaskanyonba.
- Óvakodjatok – parancsolta. – Ez a hely kiszámíthatatlanabb, mint egy napkígyó.
A többi Vadász között egy kimondatlan kérdés lebegett: Miért voltak ők itt? Jogos kérdés – de miután látták, mi lett azzal, aki a legutóbb soron kívül szólt, senki sem merte ismét feltenni. Fero tudta, nyugatról is betörhetnének, a nyílt sivatagon át, és könnyedén legyűrhetnének bármilyen Agori védelmi vonalat. De nem ez volt a lényeg.
Az Agorik egészen az Ateroban történtek óta feszélyezték magukat. Amint Vulcanus elesik, ők pánikba esnek. A kereskedelem megsemmisülne. Mindenütt új falak épülnének. Az arénai harcok abbamaradnának, mert mindegyik falu védelemre képezné ki Glatorianját. A rajtaütések veszélyesebbé és költségesebbé válnának. Egy ilyen helyzetben a Csontvadászoknak mindent a nehezebb úton kellene csinálniuk, több stratégiát alkalmazva, és kevesebbszer ronthatnának neki közvetlenül az ellenségnek.
Miképp libasorban bemeneteltek a keskeny szurdokba, Fero mindkét oldalon csapdák után kutatta a hegygerinceket. Semmilyen új védelmi vonalat nem látott. A reggeli napsugarak nem csillantak meg a sziklák közé elrejtőzött harcosok páncélzatán vagy fegyverein. Minden olyan volt, amilyenre számított. Az Agori még álmában sem gondolná, hogy ebből a sziklalabirintusból érné őket támadás.
Kezdődjék a vadászat, gondolta Fero.

Kitűnő szemei ellenére Fero egyvalami felett elnézett. A csúcsok között egy magányos vulcanusi Agori rejtőzött. A falusi szemei nagyra nyíltak, amikor meglátta a kanyonba lépő Csontvadász hadat. Eddig a pillanatig nem hitte, hogy tényleg a falu megtámadását tervezték. Most, hogy itt voltak, tudta, mit tegyen.
Kezeivel körbefogta száját, és homokdenevér kiáltást hallatott. Az üzenetet az Agori őrszemek sorozata felvette és továbbította, míg el nem jutott Vulcanusba. A jelentése egyszerű volt: jönnek a Csontvadászok.

Az állathangutánzás nagy sürgés-forgást eredményezett a faluban. Az Agorik szerszámokat ragadtak, és felvették állásaikat az épületek körül és a belsejükben. Ackar, Strakk és Kiina felkészültek a közelgő összecsapásra.
- Most minden Greshen és Gelun múlik – mondta Ackar.
- Miért nem tölt ez el engem bizakodással? – mormogta Strakk.
- Te inkább azt reméld, hogy a Csontvadászok nem tömnek meg Thornaxszal – mondta Kiina mosolyogva.
- Hogy tönkrevágják a szép arcom? – felelt Strakk. – Nem merészelnék.

Fero meghallotta a folyamatosan távolodó homokdenevér-sikolyok sorozatát. Gyalogló sebességre lassította Skirmixet, és fülelni kezdett. Semmi mást nem hallott. Idegesen ráncolta a homlokát.
Egy denevér jelenléte a Vaskanyonban nem volt meglepő dolog, de négyé vagy öté? Képtelenség. Falánkságának köszönhetően egy magányos homokdenevér képes megtizedelni egy terület vadvilágát. Éppen ezért, kettőnél több denevér sosem osztozik egyazon területen.
Valami nem volt rendjén.
- Szemeket a sziklákra – kiáltotta. – Ha bármi mozog, öljétek meg!
A Feroval utazó három tucat Csontvadász azon nyomban keresztülkutatta tekintetével az ösvény mindkét oldalának lejtőit. Az egyikük kiszúrta egy tőr csillanását a magas sziklák közt, balra, épp a sor végén, de már későn. Mielőtt a Csontvadász kilőhetett volna egy Thornaxot, az Agori fogta a kését, és átvágott egy tűzgyökér indát. A következő pillanatban féltonnányi szikla gördült le a hegyről, elzárva a kiutat a kanyonból.
A sziklaparipák riadtan sziszegtek és ágaskodtak fel. Kőporfelhő tornyosult fel eléjük, elvakítva és fojtogatva a Csontvadászokat. Fero szitkozódva megparancsolta embereinek, zabolázzák meg az állatokat, és folytassák az utat.
Odafönn, dolga végeztével, az Agori átiszkolt a csúcsok közt, és a következő állása felé indult. Mire leülepedett a por, és a Csontvadászok bemérhették volna, már lőtávolságon kívül volt.
Fero körbepördült Skirmix-szel, hogy felmérje a károkat. A kanyonból ki vezető útjuk immáron teljesen el volt torlaszolva. Nem volt más lehetőség, mint előre haladni, Vulcanus falvába. Pontosan tudta, ez mit jelentett. Az Agorik nem akarnák beljebb hajtani őket, ha nem állítottak volna több csapdát a számukra.
Akkor legyen, gondolta. Átvonulunk a piszlicsáré kelepcéiken, egyenest a falvukba. És mire távozunk, kő nem fog kövön maradni.

Előrébb, Gelu is felkészült a Csontvadászok érkezésére. A csapdáját egy olyas valami után mintázta, amit az iconoxiak már évek óta használnak a portyázó hegyi férgek megfékezésére. Igaz, odahaza jégből faragták, és hetekig tartott az elkészítése, itt meg fából, kövekből és tűzgyökerekből csapták össze. De bízott benne, hogy ugyanazt a hatást fogja elérni.
Egyszerű szerkezet volt. Négy hosszú fagerendát fektettek le először a földre, majd újabb kettőt helyeztek rájuk keresztbe, létrehozva egy rácsot. Az elemeket tűzgyökérrel kötötték össze. Tűhegyesre élezett vulkáni köveket raktak aztán minden csatlakozási pontra. Végül az egészet felvonták egy hegyoldalon, és indákkal a sziklákhoz kötözték. Ha az indát átvágják… a dolgok érdekessé válnak.
Természetesen ha nem válik be, kizárt, hogy Gelunak lesz majd ideje ezen aggódni. Vicces volt – még fizetett karavánkísérőként eltöltött ideje alatt sem gondolt sosem arra, hogy meghalhat. Volt egy-két kemény viadala a sivatagban, de valahogy tudta, mindig túléli. Ez alkalommal már nem volt olyan biztos benne.
Kételyei csak még jobban kiélezték az érzékeit. Minden sokkal erősebbnek tűnt: az élénk, sötétnarancs színű sziklák, amik körbevették; a kezében lévő fegyver hidegsége; a kövek közt mászkáló rovarok lágy hangja; a tűzgyökér és hamu szaga… minden szín vakító volt, minden zaj hangosabb, minden szag már-már émelyítő.
Elgondolkodott. Malum élete minden pillanatban veszélyben forgott – a pusztaságban csak úgy lehet megélni, ha mindig tudatában vagyunk annak, a halál folyamatosan mellettünk lovagol. Ő is így érezte volna magát? És ha igen, meg lehet-e azon lepődni, hogy milyen… őrült? Gelu el sem tudta képzelni, milyen lehet, ha minden kép, hang és érzés állandóan fel van nagyítva.
Éppen most azonban megerősödött érzékeit áldásként fogadta. Hallotta a sziklaparipák összetéveszthetetlen hangját, ahogy az ösvényen mozogtak. Nem sokkal később, már Ferot is látta a sor élén. Most jött a neheze: türelmesnek kellett lennie.
Gelu várt, miképp Fero elhaladt odalenn. Aztán egy újabb Csontvadász, meg egy másik, mígnem úgy fél tucat jutott át Gelu rejtekhelye alatt. Ez volt a pillanat. Gelu átnyeste a tűzgyökeret, és a rács megindult lefelé. A sor közepébe csapódott bele, és ledöntötte a Csontvadászokat állataikról. Gelu még a magasból is látta, többen közülük már nem fognak felkelni.
Egy Thornax talált el egy sziklát mellette, s felrobbant, kőtörmeléket zúdítva rá. Lenézett, és megállapította, Fero vette őt célba. A Csontvadász vezető a búvóhelye felé mutogatva kiáltozott. Mivel ideiglenesen megsüketült a Thornax hatására, Gelu nem hallotta, mint mondott öreg ellenfele, de nem is kellett hallania. Úgy vélte, ideje eltűnni innen.
Odalenn, a Csontvadászok úgy próbáltak segíteni elesett bajtársaikon, hogy feldarabolták a rácsszerkezetet. Többen is csatlakoztak a sziklákat lövöldöző Ferohoz. Gelu lehajolva szaladt át a csúcsok közt, vissza Vulcanusba. Mögötte, ahogy futott, Thornaxok robbantották darabokra a sziklákat. Ha csak egyszer megbotlik, cafatokban végzi.
Gelu már majdnem elérte a biztonságot, de nem tudta megállni, hogy megálljon és visszanézzen. Végtére is életben volt, és ez széles vigyort csalt az arcára. Lenézett Fero felé, is integetni kezdett.
- Üdvözlünk Vulcanusban, Csontvadász! – kiáltotta. Aztán Gelunak nyoma veszett a sziklák közt.

Minden a terv szerint halad, gondolta Ackar. De még hosszú előttünk az út.
Az Agori és Gelu első jelentései mindent elmeséltek: a Csontvadászok nem számítottak ellenállásra, és a számos csapda meg akadály lelassította és lassan elvérezteti őket. Még mindig ők lesznek számbeli fölényben, amikor elérik Vulcanust, de nem lesz akkora az előnyük.
- Nos mit gondolsz? – kérdezte Kiina.
- Azt, hogy – felelt Ackar – most nem szeretnék Fero helyében lenni.

* * *

A dolgok pillanatnyi állását elnézve Fero sem akart saját helyében lenni. Három Vadásza odaveszett Gelu csapdája miatt, és kettő továbbit Agorik nyársaltak fel a ledobott tőrjeikkel. Emberei nem egy falusit megsebesítettek ugyan, de a legtöbbjük elmenekült. Fero négy Vadászt küldött fel az oromra, hogy felderítsék az előttük lévő terepet csapdák után. Látta, miként meglepnek egy lesben álló Agori csoportot – egyik Agori sem menekült meg élve. A Vadászok továbbhaladtak, de nem tértek vissza. Fero mintha Gresht látta volna egy pillanatra a csúcsok közt, ami megmagyarázza elveszett embereit.
A harag már majdnem forrásig fajult a csapatban, és Vulcanus még mindig messze volt. Ha továbbmennek, mind elvéreznek, mielőtt egyáltalán elérnék a falut. Nem kételkedett abban, hogy még egy ilyen megcsappant létszámú osztaggal is képes lenne bevenni a helyet, de az nehezebb is lenne, főleg mivel nem tudta, odabenn hány Glatorian vár rájuk.
Egy megmunkálatlan lándzsa szállt le valahonnan a magasból, és eltalálta az egyik Csontvadász sziklaparipáját. Az állat felágaskodott, sziszegett, majd a földre rogyott, mag alá szegezve lovasát. A többiek segítettek kiszabadítani, de a lába súlyosan megsérült.
Fero meghozta a döntést.
- Fegyvereket készenlétbe – mondta. – Visszafordulunk. Szétlőjük a torlaszt a kanyon bejáratánál, és elmenekülünk a sivatagba.
- Feladjuk? – morgott az egyik Csontvadász. – Behódolunk az Agorinak? Soha!
Fero felemelte a kilövőjét, és a belé töltött tövises gömbre mutatott.
- Te még nem ismered a harcosok szellemét – mondta, lapos hangon, de dühvel teli tekintettel. – Úgyhogy még nem tudod, mit képes ez művelni egy testtel, ha egy mester használja. Ki akarod deríteni?
Az ellenszegülő Csontvadász azon nyomban befogta a száját.
- Nyeregbe – mondta Fero. – Indulás!

Az ösvény fölötti kilátóhelyéről, Gresh azt hitte, káprázik a szeme. A Csontvadászok oszlopa a másik irányba fordult, és kifelé tartott a kanyonból. Lemondtak volna a támadásról?
A két mellette lévő Agorihoz fordult, akik egy sziklákkal telirakott hálót tartottak, várva, hogy rázúdíthassák tartalmát a betolakodókra.
- Maradjatok itt – mondta. – Tartsátok nyitva a szemetek. Lehet, hogy ez egy csel.
Gresh görnyedve átsietett a sziklákon, próbálva szem előtt tartani a Csontvadászokat. Amikor elérték a kőomlást, mely elzárta a kanyonból kivezető utat, robbanékony Thornaxszal darabokra lőtték. Mire a füst és por szétoszlott, a csoportnak nyoma veszett.
De hová mentek? Ez volt a kérdés.
Csak egyvalamit lehetett tenni: Vulcanusba venni az irányt, fogni egy homoki cserkészt, és a nyomukba eredni.

Mikor Gresh meghozta a látottakról szóló hírt, senki sem hitt neki.
- Ha a Csontvadászok a kedvedben járnak, akkor van ideje elővenni a kardot – így Kiina. – Rosszban sántikálnak.
Ackar egyetértett a lánnyal, de hozzátette:
- Én tudom, hogy a Vaskanyon mit képes tenni az emberrel. Talán úgy látták, Vulcanus nem éri meg az árat, amit fizetniük kell. De… biztosra kellene mennünk.
Gresh, aki már a lován ült, így szólt:
- Visszajövök. – S kilovagolt a faluból.
Raanu reményteljes szemekkel nézett a Glatorianokra.
- Szerintetek… tényleg feladták?
- Persze – válaszolt Strakk. – És szerintem a sziklaparipák is tudnak repülni.
- Valószínűtlennek tartom – mondta Ackar.
- Én valami annál sokkal cifrábbnak – mondta Kiina. – Ha azt hiszitek, hátat fordítottak és menekülőre vették, akkor szívesen eladnék nektek pár hektárnyi sivatagot. A Csontvadászok mesterkednek valamiben.

Gresh órákig nem jött vissza. Ez idő alatt Strakk vitába keveredett Vulcanus főszakácsával, és végül a fogadót is szétgórta. Kiina közbelépett, hogy lefékezze, de az ebből keletkező harc csak még több kárt okozott. Csak Ackarnak és egy tucat Agorinak sikerült szétráncigálni kettejüket. Raanu egyáltalán nem volt jókedvében.
A falusiak is kezdtek morgolódni. A Glatorianok hírhedtek egészséges étvágyukról. Senki sem panaszkodott, ha a falvuk által felbéreltek etetéséről volt szó, de azt már kevésbé nézték jó szemmel, hogy Tesara, Tajun és Iconox harcosainak is ételt és vizet kellett adniuk. Még az a tény se segített, hogy mind a falu védelmezésére érkeztek, kiváltképp miután elterjedt a hír, hogy a Csontvadászok már távoztak.
Gresh sötétedés után érkezett meg. Értetlennek látszott.
- Mérföldeken át követtem őket. Egyenes vonalban haladnak északra a Skrall folyó felé. Sietve lovagoltak, és egyikük sem vált le a sorból. – Megvonta a vállát. – Nem értem.
- Én igen – mondta Raanu mosolyogva. – Nagyobb bajba ütköztek, mint amire számítottak. Nem hitték, hogy visszavágunk. Most valami könnyebben kifosztható hely után kutatnak.
A vulcanusi vezér odasétált Greshhez, és megrázta a kezét. Majd ugyanígy tett Kiinával, s kis vonakodás után Strakk-kal is.
- Megcsináltátok. A falu összes Agorija hálás nektek. Biztonságos utat kívánunk nektek haza.
- Ez kedves – így Strakk. – Mikor fizetsz ki minket?
- Raanu, erről beszélnünk kellene – mondta Ackar. – Ha netán a Csontvadászok visszajönnek…
- Nem jönnek már vissza – mondta Raanu, és a hangja elárulta, nem kíván vitába kerülni. – Vége van. Nagyon hálásak vagyunk a segítségért, de Vulcanus egyedül is meglesz.
Kiina felkapta a fegyverét, és elindult a vendéglő kijárata felé.
- Ha így érzed, hát legyen.
- Kiina! – kiáltott utána Ackar.
- Ne fáradj – felelt a Glatorian nő. – Csak akkor vagyunk méltók kockáztatni az életünket, ha az Agori bajba kerül, emlékszel? Azután jobban szeretik, ha valahol máshol vagyunk.
- Egyébként is van jobb dolgom – mondta Gelu, Raanut bámulva –, minthogy itt ácsorogjak, és azokon segítsek, akik nem kérik. Mielőtt távozom, szeretném megkapni a jutalmam tőled, Raanu. Ja, és ha legközelebb bajban lesz a falvad… csak próbálj megtalálni. – Ezek után ő is elment.
Gresh a padlóra szegezte a tekintetét. Amikor megszólalt, a hangja feszes és erőltetett volt a visszatartott haragtól.
- Tisztelettel, Raanu, te nagy hibát követsz el. Többnek kell rejtőznie a felszín alatt, mint amit látunk. Muszáj, hogy így legyen.
- Te magad követted őket – mondta Raanu. – Láttad őket elmenni. Most ideje, hogy te meg a barátaid is így tegyetek.
Gresh szótlanul összegyűjtötte a holmiját, és távozott. Strakk nézte őt menni, de nem indult el utána. Kivárta, míg meghallja kilovagolni Kiinát, Gresht és Gelut, mielőtt Raanuhoz fordult volna.
- Na most, hogy az a három balfék lelépett – mondta Strakk –, mikor fizetsz ki minket?